Legújabb cikksorozatomat nem titkoltan Torrente del Bosque azonos című könyve ihlette. Az egyes írásaimban igyekszem kicsit jobban utánajárni a különböző kínzásoknak és kivégzéseknek, hogy még komplexebb képet kapjunk azokról a szörnyűségekről, melyet a delikvensek átéltek szenvedéseik során. Tartsatok velem a fájdalommal és kínnal teli túrán, melynek első állomása Keleten található.

Szívem szerint azt írnám, amikor először megláttam a Mythbusters című Discovery-sorozatban a leborotvált fejre történő hideg víz csepegtetését, azonnal beleszerettem, de valljuk be, ez így némileg kétértelmű lenne, így inkább azt mondom, azonnal megfogott és számtalan kérdést fogalmazott meg bennem. Valóban annyira hatékony lehet egy ilyen kínzás, ami ellentétben társaival, nem sebesít meg, nem tesz nyomorékká, nem hagy maradandó sebeket? Úgy tűnik, igen…

Habár a csepegtetés önmagában is megállja a helyét a legkegyetlenebb kínzások között, alkalmazását a tortúra kínzássorozat egyik lépcsőfokaként is szokás emlegetni. A tortúra egy 11 lépcsőből álló folyamat, amelynél a cél a vádbizonyítás, vagyis hogy a delikvens beismerje tettét. Eredetét és leggyakoribb előfordulását és az inkvizícióhoz kötik, így tulajdonképpen egy majd’ ezeréves technológiáról beszélünk. Természetesen a büntetési tételek közepette gyakran a szegény áldozat olyan bűnöket is beismer, amelyeket el sem követett, hogy még maradandó károsodások nélkül megússza a tortúrát. A 11 fázisban a fenyegetéstől, megfélemlítéstől egészen a tűzzel való égetésen és az ujjak összepréselésén keresztül eljutunk az utolsó lépcsőfokig, amikor is már a kínzott egész testét szétégetik, végtagjait összepréselik, vagyis teljesen nyomorékká teszik. A lépcsőfokok közül a 9. a leborotvált fejbőrre csepegtetés, amely távol-keleti találmány, habár a kínai jelzőre megerősítést soha nem találtak.

Lényege, hogy a leborotvált fejbőr ugyanazon pontjára szabályos időközönként jéghideg vizet cseppentenek. Fontos, hogy az áldozat teljesen ki legyen kötözve, mozdulni esélye sem legyen, hiszen ebben az esetben fennáll annak a veszélye, hogy nem ugyanazt a pontot „sebzi” meg a következő vízcsepp.  A csepegtetés okozta szenvedés nem csak önmagában a víznek köszönhető, sokrétű a büntetett személy kínja. Egyrészt az olykor megváltást hozó ájulásra szemernyi esélye sincsen, hiszen a jéghideg víz monoton cseppenései nem hagyják elszenderíteni őt. A kikötözés okozta kényelmetlenségek, zsibbadás, görcs, végtagfájdalmak és az előző kínzások eredményei is gyötrik az áldozatot, aki szépen lassan elveszíti józan ítélőképességét. A jéghideg víz hatására elveszíti orientációját, rettegés lesz úrrá rajta és a tehetetlenség szépen lassan őrületbe kergeti őt.

Kezdetben még a test egy teljesen véletlenszerű pontját választották ki a kínzók, végül rájöttek, hogy a homlokon található vékony bőrréteg miatt ez egy különösen érzékeny pont. Ráadásul így a kínzottak látnak is minden cseppet, amely az idő múltával sziklává nehezül. Azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hogy vajon a hideg cseppek képesek-e önmagukban ölni, vannak ugyanis olyan feltételezések, melyek szerint idővel a víz átszakítja nem csak a bőrt, de még a koponyacsontot is.

A kínai vízcseppes kínzás tehát néhány nap alatt teljesen tönkreteszi a kínzott személyt, aki pusztán a cseppektől kvázi megőrül. A tehetetlensége, a véget nem érő monoton kín mellett a szomjúság, az éhezés és a kialvatlanság már csak bónusz,  amely azonban sokszor a kínzott tényleges halálát is eredményezi.

(Varin)

A Kínzások és kivégzések I. – Kínai vízcseppes kínzás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Néhány napja új tematikát indítottam a Cinegore-on, melyben válogatott kínzásokat és kivégzéseket szeretnék még részletesebben bemutatni nektek. A tematika ihletője Torrente del Bosque remek könyve volt, innen merítettem ötleteket. Sorozatunk második részében megismerhetitek, milyen ételekkel és italokkal kapcsolatos kínzások léteznek, ahol nem csak a táplálékmegvonás, de a tápláléktúladagolás is jelentős szerepet játszik. Partedlit felkötni, ez bizony szörnyű lesz…

Napjainkban

Sajnos a kényszeretetés egy olyan dolog, amely még napjainkban is problémát okoz néhány afrikai országban. Habár nem kínzó funkciója van, hanem “esztétikai”, így is sokan halnak bele ebbe a szinte megmagyarázhatatlan okból történő kényszerbe. Egyes kultúrákban – ahol a nők még az egyenjogúság morzsáját sem tapasztalhatták – mind a mai napig a kövér nők számítanak a legszebbnek, így azon feleségeknek, akik fogyni merészelnek, a legjobb esetben csak kiadják az útjukat, ha nincs szerencséjük, akkor viszont egyenesen megölik őket “tettükért”. Az olyan országokban, mint például Mauritánia, már kisgyermekkorban elkezdődik a nevelés, napi 10-15 ezer kalóriát elfogyasztva, hízlalótáborokban edzik a lányokat, mert szüleik szerint csak így van esélyük férjet találni. Teszik mindezt igen egysíkú táplálkozással, hiszen a változatos étkezésre esély sincs ezekben a szegényebb országokban.

De nem csak Afrikában, az Egyesült Államok híres börtönében, Guantánamóban is rendszeresen kényszerítik evésre az őrizeteseket. A gyakran terroristagyanús személyek ugyanis az embertelen körülmények miatt megtagadják az élelmiszert, éhségsztrájkolnak. Ezt úgy igyekeznek kezelni a börtön őrei, hogy orron keresztül, katéterrel juttatják a tápanyagot az alany szervezetébe, amely állítólag embertelen kínokkal jár. Ne legyenek kétségeink felőle, hogy vallatásoknál, kihallgatásoknál is használtak, használnak ilyesféle módszereket. Az orr mellett akad egy másik testnyílás is, mely alkalmas a tápanyag bejuttatására, de hogy őszinte legyek, a “rektális etetés” már tényleg egy olyan dolog, amibe belegondolni is szörnyű.

No, de ezek a napjaink történései, ám a kényszeretetés, kényszeritatás nem új keletű, hiszen mint sok más kínzási módszert, ezt is előszeretettel alkalmazták például az inkvizícióban.

Folyadékkal kapcsolatos kínzások

Az egyik legegyszerűbb, mégis legkreatívabb kínzás során az elítélttel üvegszilánkokkal, porokkal teleszórt vizet itattak meg, amelyek nem csak a gyomorban okoztak jóvátehetetlen károkat, de az anyagcsere is hihetetlen fájdalmakkal járt. A jéghideg, tűzforró italok megivása szintén képes volt könnyen tönkretenni a nyelőcsövet és a gyomrot. Aki pedig nem nyelte önként a neki adott folyadékot, azon az úgynevezett “svéd ital” módszerét alkalmazták.

Először kiütötték az áldozat fogait, a bűnök súlyosságától függően meg is vakították, majd egy tölcsért nyomtak le a száján, hogy a bűnösnek esélye se legyen ellenállni. Persze az emberi kreativitásnak semmi nem szab határt, így távolról sem csak tiszta víz került szerencsétlen szervezetébe, hanem vizelet, trágyalé, szennyvíz, forrásban lévő víz és minden, ami éppen a kínzók keze ügyébe került és nyelhető volt. Ha az áldozat nem halt bele a gyomra kidurranásába vagy nem fulladt meg, akkor nem ritkán betegség, bakteriális fertőzés végzett vele.

Az ilyen jellegű kínzást egészen a II. világháborúig gyakran használták, de feljegyzések szerint a Harmincéves háborúban is kínoztak embereket ily módon.

Ételekkel kapcsolatos kínzások

Ahogy a túlitatás, úgy a túletetés esetében is előszeretettel használták azt a módszert, hogy először a végelgyengülés szélére éheztették az áldozatot, majd következett a másik véglet, vagyis a túletetés. A táplálékmegvonás után a szervezet nem volt képes befogadni és megemészteni azt a mennyiségű ételt, amelyet hirtelen megevett a delikvens, ez pedig nem ritkán halállal végződött. De ezzel a problémával például megküzdöttek a II. világháború után is, amikor a koncentrációs táborok felszámolását követően több rab is halálra ette magát, amint lehetősége volt ételhez jutni.

Ami a kínzásokat illeti, a kreativitásnak itt sem szabott semmi határt. Kezdve a halálos betegséggel járó rohadt húsok elfogyasztásától az emberi ürüléken át egészen addig, hogy a delikvenst saját kedvenc ételével etették halálra, vagy pedig túlsózott ételt adtak neki, majd megvonták tőle a vizet és teljesen kiszáradt.

De kétségkívül a legkreatívabb és legabszurdabb módszer a kannibalizmus volt, amikor az elítéltek nem csak családtagjaikat, barátaikat voltak kénytelenek megenni, de olykor saját magukat is. Ez főleg a dél-amerikai törzseknél volt bevett szokás, melynek során a legaprólékosabb módon igyekeztek elnyújtani a szenvedést. Rendkívül figyeltek ugyanis arra, hogy az alany a lehető legkésőbb haljon bele a vérveszteségbe és a fertőzésbe. De nem kell olyan messzire mennünk, hogy példát találjunk az önkannibalizmusra: a 17. században Báthory Erzsébet használta előszeretettel ezt a kínzási módszert, de a spanyol hódítók is nem ritkán kényszerítették az őslakosokat például saját nemi szervük, fülük vagy orruk elfogyasztására.

Az ételekkel és italokkal kapcsolatos kínzások tehát azért is különösen kegyetlenek, mert az alanyok nem ritkán saját magukat hajszolták halálba a túlzásba vitt ivással, evéssel. Azon kevés módszer közé tartozik, amely még napjainkban is több kultúrában megtalálható, habár funkcióját tekintve már teljesen másra használják, mint az inkvizíció vagy a hódítások idejében.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

(Varin)

A Kínzások és kivégzések II. – Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Harmadik fejezetéhez érkezett itt a Cinegore-on a Kínzások és kivégzések című rovatom, amelyet nem titkoltan Torrente del Bosque remekbe szabott könyve ihletett. A harmadik részben az úgynevezett Scaphism lesz főszerepben, amely lényegesen gyomorforgatóbb és gusztustalanabb, mint az eddig bemutatott tortúrák. Fogadjátok sok szeretettel a rovarokat, mint kivégzőeszközöket.

A Óperzsa Birodalomból származtatott technikát állítólag még a mai napig használják, annyira hihetetlenül hatásos és elborzasztó a külső személők számára. A korábban bemutatott módszerekkel ellentétben itt nem elsősorban a vallatás és az információszerzés volt a cél, hanem az áldozat kivégzése, lehetőleg minél nagyobb kínok között. Abban az időben ugyanis kivédhetetlen volt, hogy valaki az elkapott fertőzésbe ne haljon bele, így az áldozatnak szinte esélye sem lett volna a túlélésre, még akkor sem, ha meg akarták volna esetleg menteni szerencsétlent.

Az áldozatot meztelenül lekötözték egy fából készült csónakba úgy, hogy mozdulni se tudjon, majd a csónakra ráhelyeztek egy másik csónakot úgy, hogy az azokra fúrt lyukakból csupán a végtagjai és feje legyen kint. Kizárólag háromféle dologgal táplálták, vízzel, mézzel és tejjel. Utóbbi kettő kombinációja igencsak hamar hasmenést váltott ki, amit csak tovább súlyosbított, hogy a méz-tej keverékével gyakran be is kenték az áldozat testét jó alaposan.

Ezt a kivégzési módszert leginkább esős tájakon, folyóparton, tavakon alkalmazták, így bogarakból nemigen volt hiány. Természetesen az ízeltlábú barátainkat sem kellett kétszer hívni, a számukra csábító illatok odavonzották őket, és a tehetetlen áldozat húsából szépen ellakmároztak. Beszámolók szerint különös tekintettel szerették megízlelni a delikvens szemét, fülét, arcát, nemiszervét, valamint egyéb testnyílásait.

A szerencsésebbek nemes egyszerűséggel belehaltak a kiszáradásba, éhen-szomjan haltak, míg mások hetekig szenvedtek és a különböző fertőzésektől, rovarok terjesztette betegségtől élve elrohadtak.

Valamelyest hasonló kínzási módszert alkalmaztak az indiánok is, akik a mézzel bekent áldozatot hangyabolyra kötözték rá, valamint a szovjet KGB is finomította a módszert azzal, hogy poloskákkal megtöltött WC-kre kényszerítették a gaztevőt.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

A Kínzások és kivégzések III. – Rovarokkal élve megetetés bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Ugye mennyire szeretjük és már megszoktuk a déli harangszót? Nem túl hangos, hangja monoton, ámde kellemes, figyelmeztet minket az idő múlására. De vajon mennyire kényelmes azoknak, akik esetleg kongatják vagy nem csak olyan tisztes távolságból figyelik, mint amikor mi az utcán andalgunk? És vajon mennyire “kellemes” azoknak, akiket a harang segítségével kínoznak halálra? A Torrente del Bosque könyve ihlette cikksorozatom mai, rövidebb epizódjában a kínai harangot ismerhetitek meg.

Mivel az első harangok már évezredekkel ezelőtt, i. e. 2-3. évezredben jelen voltak a kínaiaknál, alighanem keleti barátaink nagyon hamar rájöttek, hogy hangja igen erőteljes, hosszabb távon pedig kifejezetten elviselhetetlen. Főleg ha az ember nem is kívülről hallgatja, hanem a harang belsejéből. Ahogyan a már korábban említett vízcseppes kínzás, ez is igencsak hatékony, ugyanis nem feltétlenül halálos, ám kiválóan alkalmas az alany őrületbe kergetésére – mindezt különösebb energia- és tőkebefektetés nélkül.

A harangot egészen a 20. századig használták, annyira hatásos volt és egyszerű. Lényege, hogy az áldozatot beültették a harangba, majd ketten, keleti és nyugati irányból elhelyezkedve felváltva ütötték a harangot. Természetesen a hóhérok mindezt füldugóval, egymást váltva tették, elkerülve az egészségkárosodást. A megsüketülés csak a legelső és legenyhébb következménye volt a tortúrának, a delikvensek ugyanis annyira nem bírták elviselni a hangos harangkúrát, hogy a saját nyelvüket, szájukat harapták el, lemarcangolták a bőrt saját arcukról, testükről. Amennyiben a harangjáték végeztével a büntetendő személy még élt, és vétke miatt halállal kellett lakoljon, nemes egyszerűséggel levágták a fejét vagy átszúrták a szívét, teljessé téve ezzel a kivégzést.

A kínai harang csak egy a sok leleményes keleti módszer közül, de kétségkívül az egyik legfrappánsabb.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

(Varin)

A Kínzások és kivégzések IV. – Kínai harang bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Mi a közös a kínai vízcseppes kínzásban és a bambusszal való felnyársaltatásban, azon kívül, hogy mindkettő elképesztően beteg és a maga nemében kifejezetten érdekes? Hogy ezt is a kedvenc sorozatom, a MythBusters egyik epizódjában láttam először, valamint ez is ázsiai gyökerekkel bír. Remélem, mindenki látta az aktuális részt, de aki nem, az most tanulhat némi kreatív kegyetlenkedést. A cikk utolsó felében bónuszként pedig még le is kapjuk a tíz körméről a delikvenseket.

Nos, a bambuszról köztudott, hogy igen strapabíró növény, nem véletlenül készítenek belőle hangszert, tutajt vagy kisebb házakat is. Keménysége mellett kifejezetten gyorsan is nő, naponta akár 5-10 centit is. Ez pedig felhasználhatóvá tette a bambuszt különböző kínzások végrehajtásához, ahogyan az lenni szokott, olykor valós, olykor koholt vádak alapján. Lássuk, hogyan!

A bűnöst lekötözték egy függőágyra vagy valami puhább borítású fekvőhelyre, pontosan egy növésben lévő, kellőképpen kihegyezett bambuszrúd fölé. És innentől természetesen az idő mindent megoldott. A bambusz elképesztő keménysége simán átszakította a bőrt, átment a belső szerveken és tulajdonképpen áthatolva az egész emberi testen, kinőtt az addigra már halott ember mellkasán. Persze ez nem mindig ment végbe egyik napról a másikra, a lassabban növő fajtáknál rosszabb esetben egy hétig is szenvedett az áldozat, a bambusz milliméterről milliméterre hatolt egyre beljebb, a “páciens” pedig minden mozdulattal óriási fájdalmakat kellett elszenvedjen. A kínzás teljessé tétele érdekében  a kínzottat természetesen etették-itatták, nehogy véletlenül ne a bambusz okozza a vesztét.

Ezzel a módszerrel előszeretettel éltek egészen a 19-20. századig, olyannyira, hogy még a második világháborúban is kínoztak amerikai katonákat a japánok. De feljegyzések szerint Malajziában, Sziámban, Sri Lankán és Indiában is szerették így kínozni embertársaikat.

Aki nem látta a Masters of Horror első évadának utolsó, sok helyen betiltott epizódját, az egyrészt szerencsés embernek vallhatja magát, másrészt pedig lehet, hogy nem is tud arról, mennyire  kreatívan lehet valakit kínozni, például az érzékeny pontok, így a körömágy szurkálásával. A Takashi Miike által rendezett Imprintben ezt is megtudhatjuk, habár ott szegény áldozat tűket kap a körömágyába, nem pedig bambuszt.

A bambusz kellően kihegyezve a köröm alá is beszúrható, amely állítólag embertelen kínokkal jár, a test egyik legérzékenyebb pontja ugyanis a körömágy. Használatához először csipesszel leszedték a körmöt, amely önmagában is elviselhetetlen fájdalmat jelentett, majd következett a tűéles bambusz, amelyet nem csak beszúrtak a köröm helyére, de ott is hagyták órákig.

Alkalmazását a 15-16. századra datálják elsősorban, állítólag azokon, akiket a Sátánnal való szövetségkötéssel vádoltak. Néhány perc után persze mindenki bevallott mindent, amit csak fogva tartóik hallani akartak. A körömmel kapcsolatos különböző kínzásokat egyébként mindmáig alkalmazzák, így ne lepődjünk meg, ha a filmvásznon is gyakorta visszaköszön valamilyen formában.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

(Varin)

A Kínzások és kivégzések V. – Bambusszal való kínzás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

A korábbi keleti kínzások után ezúttal az ókori Görögországba és a Római Birodalomba látogatunk, hogy megismerjünk egy kétségkívül szintén nagyon kreatív kivégzési módszert, mely ugyan nem tartozik az olcsó verziók közé, ám biztosan nagy kínokkal jár és még szórakoztatja is a nagyérdeműt. Lássuk, milyen érzés egy bronz bika belében ropogósra sülni!

Időpontunk Krisztus előtt VI. század, a helyszín pedig a szicíliai Akragasz városa, ahol a különös kegyetlenségéről ismert Phalarisz uralkodott. A türannoszról mindent elmond, hogy állítólag csecsemőket is evett, így talán nem is meglepő, hogy parancsot adott a világ egyik legbarbárabb kínzóeszközének elkészítésére.

Perillosz, görög szobrász kívánt eleget tenni a felkérésnek, aki ezt mondta Phalarisznak készítendő művéről: “A sikolyai megtalálnak téged a csöveken keresztül, mint a leglágyabb, legdallamosabb üvöltések, melyeket valaha hallottál”. Az életnagyságú, teljes egészében bronzból készült bikába simán befért egy jól megtermett férfi is a bika alján található ajtón keresztül. Amint a delikvens elfoglalta közel sem kényelmes fekhelyét az állatban, az ajtót bezárták, a tüzet pedig begyújtották a bika alatt. A többit elképzelhetjük mi magunk is, az áldozat teljesen szétégett, olyannyira, hogy a legendák szerint a csontjai “úgy ragyogtak, mint a drágakő”.

Úgy tűnik, ez azonban nem lett volna elég szórakoztató Perillosznak, ezért a bikába egy különleges kürtöt épített, amely úgy továbbította az áldozat haláltusájának hangjait a külvilág felé, mintha valójában egy bika üvöltene. Ez is lett szegény feltaláló végzete, hiszen a kürt tesztelésének céljából Phalarisz parancsára bemászott a bikába, és az uralkodó úgy döntött, illő lenne a bikát éles körülmények között tesztelni, így odapirított kicsit Perillosznak. Habár szegény szobrász nem lelte halálát saját találmányában, nem sokkal ezután Phalarisz lehajíttatta egy szikláról – ebben egyébként a különböző források megoszlanak, vannak olyanok, melyek szerint Perillosz meghalt a bikában.

A Római Birodalomban előszeretettel használták a bikát, több híres áldozata is volt a párosujjú patásnak, többek között Szent Euszták. Neki Hadriánusz császárnak kellett volna pogány áldozatot bemutatnia, ám ezt megtagadta, így egész családjával együtt végül a bikában végezte. De ezen kívül is számtalan zsidó és keresztény vallású ember lelte halálát az állatban.

A bronz bika nem csak a teljes tehetetlenség és a megfőlés szörnyű kínja miatt volt elképesztően kegyetlen, de annak “szórakoztató funkciója” miatt is. Tudniillik a bikában történő kivégzéseket gyakran forgalmasabb tereken, a nép előtt hajtották végre, hogy mindenki jól szórakozhasson a bronzból készült állat bőgésén.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás 

(Varin)

A Kínzások és kivégzések VI. – Bronz bika bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

A fájdalmakkal és gyötrelmekkel teli utazásunk során megismerhettünk már több olyan kínzást, amely fizikailag teszi tönkre az emberi testet, a delikvens a fájdalomba, sérülésekbe, fertőzésbe hal bele. Ott van azonban a másik oldal, amelyet eddig talán kevesebbet érintettünk, amikor is az áldozat lelke sérül, okozva gyógyíthatatlan sebeket, amelyek nem ritkán a teljes megőrülésig juttatják őt. Ezek közül most lássunk egy nagyon kreatívat, a fehér szobát.

Az effajta pszichés kínzások inkább az érzékszerveinkre hatnak, mintsem a testünkre. Azzal, hogy valamely szervünket becsapják, összezavarják, működését ellehetetlenítik, realitásérzékünk csökken, zavarttá válunk, szélsőséges esetben pedig bele is őrülhetünk. Az ingerszegény fehér szoba pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy nyomot hagyjon az emberi lélekben még akkor is, amikor már kiszabadult a fogságból.

A szoba alkalmazása igencsak új keletű, a 2000-es évek elejéről datálódik az legismertebb eset, a helyszín pedig a kegyetlen Irán, ahol egy újságírót, Amir Abbas Fakhravart zártak be egy fehér szobába. A helyiségben gyakorlatilag semmilyen fizikai behatás vagy inger nem érte Amirt, hófehér ruhában volt egy hófehér, ablak nélküli szobában. A négy fal között teljesen elveszett az időérzéke, rendszertelenül kapott ételt, ami ráadásul fehér tányéron fehér rizs volt. Mivel a szoba egy bunkerben volt, természetes fényt nem láthatott, a rendszertelen étkezés pedig teljesen összezavarta őt. Emellett a fegyőrök olyan ruhát viseltek, melyben nem adott ki hangot a mozgásuk, teljesen némává téve ezzel a környezetet – erről egyébként még később teszek említést az úgynevezett “néma szoba” kapcsán. Természetesen Amir nem beszélhetett senkivel fogsága alatt.

Spot light and blank wall

“Semmilyen színt nem láttunk, a padló, a falak, a ruhák, mind fehérek voltak. 24 órán keresztül láttuk ugyanazt a fehér fényt. Nem láttunk mást, mint a fehéret és nem hallottunk semmit. Nyolc hónapig voltam bezárva oda, és amikor kijutottam, nem emlékeztem a saját szüleim arcára sem. Hiába szabadultam ki, utána már nem voltam normális ember.

Mióta elhagytam a szobát, képtelen vagyok altatók nélkül aludni. Egészen borzalmas… A magány és az egyedüllét soha nem hagy el téged, még akkor sem, miután kiszabadultál. Minden ajtó bezárul előtted, nincs hova menned, nem tehetsz semmit – ezért is hívják fehér kínzásnak. Kínzóid anélkül kapják meg, amit akarnak, hogy egy ujjal is hozzád érnének. Olyannyira megtörsz, hogy bármit elhitetnek veled. Mert igenis megtörsz, és ha ez bekövetkezett, már ők irányítanak, te pedig bevallasz mindent” – mondta egy iráni újságírónak a férfi.

Egy másik áldozat arról mesélt, hogy vannak olyan szerencsések, akik 1-2 órára kimehetnek a szabad levegőre, az ő bűnük nem olyan súlyos. Azonban akik 24 órán keresztül a négy fal között kínlódnak, azoknak esélyük sincs ép elmével kibírni néhány napnál tovább.

“Nagyon nehéz az első néhány óra is. Úgy érzed, soha nem voltál még olyan közel a falakhoz, azt gondolod, egy koporsóban fekszel. Mindenki így is hívta a fehér szobát… koporsónak. Nem akarsz leülni, mert a szék mészből van, te pedig nem szoktad meg, hogy mészre ülsz. Úgyhogy állsz. De aztán elkezdesz fázni, majd nekidőlsz a falnak. Néhány óra múlva nincs más választásod, le kell ülnöd. Ekkor pedig már hiába sikítasz, nem hall senki.

Úgy érzed, folyamatosan szorítanak, összeroppantanak. Gyorsabban nő a hajad, gyorsabban nő a körmöd. És nincsenek hangok, csak a saját imádkozásod. Három nap után még nehezebb lesz. Szavakat kell hallanod, hangokért imádkozol. Teljesen mindegy, hogy mi az, csak hallj valamit.”

Persze azt eddig is tudhattuk, hogy az elképesztő csend önmagában is nagy fájdalmakat okoz. A minneapolisi Orfield laboratórium süketszobájában ugyanis -9 decibeles “zaj” van, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember kizárólag a saját testéből érkező hangokat hallja. A szívverés, a nyelés, a belső fül neszei felerősödnek, aminek hallás- és látásvesztés is lehet az eredménye, esetenként pedig hallucinálás. A kutatóintézet kimutatásai szerint a szoba olyan mértékben felerősíti a hangokat, hogy a 90 méter távolságban elmondott szavakat úgy lehet hallani, mintha 90 centire állna a beszélő a hallgatótól.

A fehér szoba kínjai tehát külső szemel nézve felfoghatatlanok, ám akik átélték, soha nem felejtik el, végigkíséri életüket. Pedig ez csak egy szoba, ahol minden, de minden fehér…

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

(Varin)

A Kínzások és kivégzések VII. – A fehér szoba bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

A számtalan könyörtelen és kegyetlen kivégzési módszer mind-mind kiemelkedik valamilyen aspektusból. Vannak a különösen fájdalmasak, a hosszúra elnyújtottak, a rendkívül kreatívak és vannak azok, amelyek során az áldozat nem elsősorban a fizikai fájdalom hatására őrül meg, hanem a tehetetlenség és a lehetetlen helyzet miatt, amibe akár önhibáján kívül került. Ennek egyik legérdekesebb példája az élve eltemetés, amely számtalan ártatlan ember halálát is okozta és mindmáig alkalmazott kivégzési módszer egyes területeken.

A véletlen eltemetés

Tafofóbia. Így nevezik az élve eltemetéstől való rettegést orvosi szakszóval, amely még ma is több tízezer embert érint. Persze ez ma már nem jelent akkora veszélyt, mint a modernkori gyógyászat mai szintre fejlődése előtt, hiszen manapság már nem csak olyan egyszerű eszközökkel állapítják meg valakiről, hogy életben van-e, minthogy tükröt tartanak a szája elé. Azonban még William Tebb, angol társadalmi reformer is arról írt 1897-ban, mely szerint a 17. században még több száz élve eltemetés volt és előfordult olyan is, hogy a delikvens boncolás közben tért magához. Tebbet igencsak megérintették az olvasottak, azonnal rendelkezett is afelől, hogy temetését csak akkor lehet elvégezni, ha már ténylegesen oszlani kezdett a teste. Még maga Chopin is annyira félt ettől, hogy kérvényezte, szúrják át karóval a szívét, ha már halottnak hiszik.

A 19. századra már visszaesett a véletlen élve eltemetések száma, ám így is kitűnő rémtörténetek születtek erről, többek között Edgar Allan Poe elbeszéléseinek is köszönhetően (Az elsietett temetés, Az Usher-ház vége). A biztonság kedvéért 1868-ban egy amerikai feltaláló, Franz Vester szabadalmaztatta a csengővel felszerelt koporsót, amivel a mély álomra szenderültek jelezhettek, ha valaki hibát vétett.

A 20. és a 21. században is előfordultak még ilyen “hibák”, 1901-ben például egy afrikai asszonyt úgy temettek el a koporsójában, hogy a kihantolás után fény derült arra, nem csak életben volt a nő, amikor eltemették, de még életet is adott csecsemőjének – természetesen egyikük sem élte túl.

Az egyik legfrissebb eset pedig alig hat évvel ezelőtt történt, egy lengyel méhész, Josef Guzy esett össze munka közben és a helyszínre érkező orvosok holtnak nyilvánították. Az idős úrnak óriási szerencséje volt, a temetkezési vállalkozó ugyanis egy nyakláncot akart levenni a testről, amikor gyenge pulzust tapintott ki a nyakán. Így végül néhány hét intenzív osztályon való ápolás után visszatérhetett otthonába.

Kivégzés

Mint kivégzés is igen szép históriát ölel fel az élve eltemetés, hiszen mint azt látni fogjuk, napjainkban is előszeretettel alkalmazzák például Törökországban. Eredete egészen az ókori Rómáig nyúlik vissza, különös kegyetlensége okán főleg a nők és gyerekek gyilkosait temették el élve, de egyáltalán nem volt mindegy, hogy hogyan. A szerencsésebbeket bezárták egy koporsóba, elföldelték, majd egy lyukon keresztül lándzsával átszúrták a szívüket, míg a súlyosabb bűnt elkövetőket nemes egyszerűséggel ott hagyták megfulladni a föld alatt.

Fontos tényező volt a koporsó anyaga, hiszen a “szerencsésebbek” felett percekkel az elföldelést követően összetört a fa, így a rájuk zúduló föld csak néhány percnyi szenvedést okozott. Ám akiknek erős anyagból készült “halálketrecük”, azoknak több órányi szenvedés jutott. Az élni akarás és az elkeseredettség vezette szerencsétlenek nemes egyszerűséggel kínukban leharapdálták a saját ujjaikat, miután véresre karmolták azokat a koporsón, melynek következtében leszakadt minden körmük. Szenvedésük közepette arcukról lenyúzták a bőrt, míg végül elképesztő kínok között kilehelték lelküket.

Napjainkban elsősorban a muzulmán vallású országokban, így például a törököknél találunk példákat élve eltemetésre. Itt a másságot büntetik ilyen formában, még manapság is heti 1-2 ilyen kivégzést rendeznek, míg az elmúlt öt évben összesen körülbelül ezer feljegyzett eset volt. 2014-ben az Iszlám Állam is temetett el élve, ám a terrorszervezet főleg kurdokat, illetve jazidi nőket és gyerekeket gyilkolt meg így.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

(Varin)

A Kínzások és kivégzések VIII. – Az élve eltemetés bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

A nép akarata szent, a Facebook-oldalunkon magasan az élve megfőzés kapta a legtöbb szavazatot a hét témájául, így most erről írnék. Persze a karóbahúzás és a szétszakítás perverz fanatikusai se csüggedjenek, hamarosan terítékre kerül ez a két módszer is. No, de ne is fecséreljük tovább a szót! Kuktasapkákat elő, jön egy különösen gusztustalan és förtelmes kivégzés.

Akik azt gondolták, hogy az élve megfőzést nem lehet kreatívan kivitelezni, bizony tévednek. Kezdjük azzal, hogy a középkori kínzások során egyáltalán nem csak a vizet használták, hanem örömmel főztek meg embereket forró olajban, bugyogó kátrányban vagy éppen faggyúban. De keleten divatos volt szójaszószba mártogatni a normaszegést elkövető közembereket is. A kínok fokozásához csigákat használtak, amelyre rákötve az áldozatot fokozatosan tudták a folyadékba kihúzni és beengedni – elnyújtva ezzel embertelen szenvedésüket. A biztonság kedvéért talppal lefele voltak, hogy még tovább tartson a kín, sőt olykor hideg vízzel locsolták a fejüket, hogy nehogy ideje korán meghaljanak. Az áldozatok így gyakran órákig agonizáltak, míg végül a bőrrétegük a negyedfokú égési sérülések következtében teljesen elhalt, ők pedig kilehelték lelküket.

Az első feljegyzésekig alig kell Krisztus utánig visszamennünk, hiszen már az első évezredből maradtak fenn emlékek, elsősorban Japán és Kína területéről. Az ilyen jellegű kivégzéseket meglepően sokat használták az európai országokban is – nem fogok meglepetést okozni, például az inkvizíció során.

Angliában VIII. Henrik nevéhez fűződik az egyik legismertebb megfőzés. A király Rochester püspökének szakácsát, Richard Roose-t találta bűnösnek, amiért megpróbálta megmérgezni a John Fisher püspököt. Fisher ugyan túlélte, ám két másik ember belehalt a mérgezett zabkása elfogyasztásába, így végül halálra ítélte őt az uralkodó. De ezt leszámítva is jellemző volt, hogy összeesküvőket, gyilkosokat, pénzhamisítókat, tolvajokat, méregkeverőket és csalókat is ilyen módon tettek el láb alól – az élve megfőzés törvénybe iktatott kivégzési forma volt ugyanis. 1392-ben, Nürnbergben például egy férfi megerőszakolta, majd megölte saját anyját, aminek jutalma a megfőzés lett.  Hogy messzebbre ne menjünk, Vlad Tepes havasalföldi fejedelem is végzett ki így embereket.

Ázsiában a 17. században különösen csúnya véget ért egy, az iszlámot megtagadó férfi sorsa. Bhai Dyala Ji-t jeges vízbe tették, majd vele együtt forralták fel a vizet. Dyala bőre szépen lassan lemállott, melyet a családja is végignézett. Afrikában a legismertebb történet talán I. Ranavalona madagaszkári királynő nevéhez köthető. Nem árt megjegyezni, édesanyját Rabodonandriantompónak hívják, édesapját pedig Andriantszalamandzsakának. Ennek a történet szempontjából nincs jelentősége, de azért próbáljátok meg kimondani!

A 19. században uralkodó Ranavalona trónra lépését követően betiltotta a keresztény vallást és bezárta az ország kapuit a Nyugat előtt. A történelem leggonoszabb uralkodónőjének tartott, női Caligulának csúfolt királynő hobbija volt, hogy szörnyű kínok között végezte ki az európai embereket, amelynek egyik része volt az élve megfőzés is. Habár az ország lakosságának nem kis részét kiirtotta ilyen-olyan okok miatt, máig nagyon tisztelik őt Madagaszkáron.

Az élve megfőzés a korábbi kínzásokkal ellentétben tehát kifejezetten kedvelt kivégzési forma volt az uralkodók körében is. Nem különösebben igényelt technikai felszereltséget, sőt az áldozatok nem ritkán maguk sétáltak a csapdába, fogvatartóik ugyanis nemes egyszerűséggel azt mondták nekik, hogy fürdeni viszik őket. Az egész világon alkalmazott kivégzés akár órákig is nyújtható volt, ám gyors kivégzésre is alkalmas lehetett, hiszen az emberi test a 100 fok körüli folyadékban csakhamar feladta a küzdelmet.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

(Varin)

A Kínzások és kivégzések IX. – Élve megfőzés bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Aludni jó dolog, talán a világon a legjobb. Főleg egy álmoskás, borongós hétfő reggelen tudnánk ezt nagyon értékelni, nem pedig hétvégén, de azért ne is tagadjuk le, imádunk durmolni. Ha nem alszunk eleget, nyűgösek vagyunk, hisztizünk, nem is lehet hozzánk szólni. Ezek a “kínok” azonban eltörpülnek amellett, ha valaki 5-6 napon keresztül nem alhat. Az egyik legkreatívabb és legfélelmetesebb kínzási módszer az alvásmegvonás, amely nagyon könnyen vezethet halálhoz – ez mai rovatunk témája. Mostani cikkünkhöz pedig örömmel csatlakozott Absvrd kolléga, aki a híres orosz alvási kísérletet mutatja be nektek.

Mint a legtöbb kínzásnak, az alvásmegvonásnak is több évszázados történelme van. Már az ókori Rómából is vannak feljegyzések, amelyek arról számolnak be, hogy ilyen módon végeztek ki gyilkosokat, tolvajokat. Az idők során egy dolog nem változott sokat: a módszerek, amellyel ezt elvégezték.

A legfontosabb az alvásmegvonással való kínzás során ugyanis az, hogy az alanyt vagy állandóan kényelmetlen pozícióban tartsák, amelyben képtelenség aludni vagy pedig néhány másodpercre hagyják őt elszenderedni, majd abból azonnal felkeltik. Az első esetben gyakori volt, hogy az áldozatot nem engedték leülni, esetleg olyan kicsi szobába zárták, ahol muszáj volt állnia, kezét ráadásul feje fölé kötözték, hogy a lehető legnyomorúságosabb helyzetben szenvedjen.

Mi történik ha…?

Az emberi szervezetnek átlagosan 7-9 óra alvásra van szüksége egy nap, de az első problémák csak 24 óra után jelentkezhetnek. Először csak fáradtnak érezzük magunkat, veszítünk a koncentrációnkból, idegesek leszünk. Később testünk hőmérséklete lecsökken, elveszítjük orientációnkat, elkedvetlenedünk, érzékszerveink egyre gyengébbek lesznek, szépen lassan letargikus állapotba esünk, miközben folytonosak lesznek a hallucinációk.

Habár hivatalosan csak eddig tudjuk az alvásmegvonás tüneteit, a kutatások ugyanis tovább nem engedik a kísérleteket, nagyjából sejthetjük, ezek után mi is történik. Immunrendszerünk lassan feladja a szolgálatot, a test nem lesz képes önmagát gyógyítani, sem pedig fenntartani, így végül a létfontosságú szervek működése leáll és tulajdonképpen álomba szenderülünk. A folyamatot csak meggyorsítja, ha betegek vagyunk vagy sérültek, ekkor ugyanis még jobban felerősödik bennünk a fájdalom, amely ellen nem védekezik a test.

Sajnos arról konkrétumok is szólnak, hogy korábban állatkísérleteket folytattak ebben a témában. A 19. században például az olasz Lamberto Daddi és Giulio Tarozzi több kutyát is halálra sétáltatott. Az állatok 9-17 nap alatt haltak bele az alvásmegvonásba. Közelebbi példa Allan Rechtshcaffen kísérlete, aki két egeret vetett alá ötletének. A “kontrollegeret” engedte aludni, normálisan etette, míg a másikat azonnal vízbe dobta, amint alvás jeleit észlelte rajta. Ezt a kísérletet tízszer végezte el, minden alkalommal 11 és 32 nap között elpusztultak az állatok, ám a boncolás egyik esetben sem mutatott ki semmilyen anatómiai problémát.

Híresebb esetek

Boszorkányüldözések

Meglepő lehet, de a 16. századi Skóciában ezzel a módszerrel “hozták elő” valakiből a boszorkányt. A több száz kivégzett, ártatlan nőkre gyakran az alvásmegvonás okozta tünetekkel bizonyították rá, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, ugyanis amikor már végkimerültségükben hallucinálni kezdtek és hihetetlen dolgokat meséltek, gyakorlatilag éberen álmodtak, azt a fogva tartóik betudták a gonosz jelenlétének.

“Ha a boszorkány makacs volt és nem akarta bevallani tetteit, gyakran az alábbi módszert alkalmazták: vaskarikákat szúrtak az arcába és a szájába, amelybe egy kantárt kötöttek, majd a háta mögött hozzá rögzítették a falhoz, ami által az áldozat képtelen volt lefeküdni. Ha esetleg mégis elaludt volna valahogy ebben a gyötrelmes pózban, az őt körülvevő férfiak azonnal felébresztették” – áll egy korabeli feljegyzésben.

9/11

“Sötét dolgokhoz kell folyamodnunk, hogy megtudjuk, amit szeretnénk. Időnket az emberi intelligencia árnyékos oldalán kell töltenünk. Amit itt csinálunk, ezt csendben kell tennünk anélkül, hogy bárki kérdezne bármit” – nyilatkozta Dick Cheney, USA alelnöke 2001. szeptember 11-e után öt nappal, utalva arra, ők bizony hajlandóak bármit megtenni, hogy kézre kerítsék a szörnyű terrortámadás tetteseit.

Mint az később kiderült, ez egy, a CIA által kifejlesztett kihallgatási technológiára utalt, amelynek több lépcsője van. A hideg cellában való “fagyasztás”, a fojtogatás és a folyamatos verés mellett volt, hogy 50-60 órát kellett a fogolynak egy helyben állnia úgy, hogy kizárólag egy pontot bámulhatott a földön és aludni esélye sem volt.

Akit pedig nem így tartottak ébren, azt például óránként másik cellába költöztették vagy egy székhez kötözték és hangos zenét hallgattattak velük napokig. Ez lehetett akár kemény rock vagy egyes beszámolók szerint zene a Szezám utca sorozatból.

Az alvásmegvonás egyike azon, fizikai behatást nem igénylő kínzásoknak, amelyet még ma is előszeretettel használnak az Egyesült Államokban. Az egyik leghíresebb eset nem is olyan régi: 2003-ban a Pentagon jóváhagyásával az iraki Abu Garib városában történt, mely után felelősségre vontak több amerikai katonát is. A terroristagyanús embereket meztelenre vetkőztették és felváltva alkalmaztak rajtuk borzalmasabbnál borzalmasabb kínzásokat, az alvásmegvonás mellett folyamatosan megalázták, verték őket és szélsőséges hőmérséklettel is kínozták vallatóik a foglyokat. Az ilyen jellegű kihallgatás mindössze 2009 óta tiltott az Egyesült Államokban, de ne gondoljuk, hogy például Guantanamóban nem használják a mai napig, ha a “szükség úgy hozza”.

Orosz alvási kísérlet

Slenderman történeténél már megtapasztalhattuk, mire képesek a lelkes horror-rajongók, ha internet közelébe kerülnek, a hírhedt orosz alvásmegvonás-kísérletről szóló sztori esetében pedig szintén hasonló folyamat indult be. A creepypasta.com oldalán útnak induló történet egy, a ’40-es évek elején, a Szovjetunióban lezajlott kísérletről számol be, ahol egy gáz halmazállapotú vegyületet teszteltek politikai foglyokon. A vegyülettel sikerült elérni azt, hogy a szerencsétlen kísérleti alanyok 15 napon keresztül ébren legyenek, azonban az egyébként is horrorisztikus kísérlet még bizarrabb fordulatot vett. Akit érdekel a történet, és esetleg még nem olvasta el, megteheti itt. A sztori bár ilyen formájában nem igaz, azonban, mint sok rémtörténet esetében, itt is valóságon alapul.

A XX. századtól a tudomány robbanásszerű fejlődése a nagyhatalmak egymást közt zajló versengésére is kihatással volt, hiszen innentől számítva a megfelelő forrásokkal rendelkező felek olykor embertelen módszerekkel próbáltak különféle technológiai, vagy egyéb harcászati előnyhöz jutni. A második világháború időszakának kísérletei mellett a későbbiekben is rengeteg ilyen kétes, vagy néhol botrányos megítélésű projektről olvashatunk, elég, ha csak az MK-Ultra, a Midnight Climax, vagy a Project 4.1 elnevezésű kísérletekre gondolunk. Amint azt sejthetjük, a hírhedt orosz alvásmegvonásos rémtörténetet is egy hasonló, valóságos eseménysorozat inspirált. 1921-től kezdve a szovjet titkosszolgálat irányítása alatt létrejött egy külön egység, amely különleges vegyi, kémiai, biológiai anyagok előállítására volt hivatott. 1939-ben Grigorij Mairanovsky vezetésével az akkor már 1-es számú Laboratórium névre hallgató objektumban (amelyet később 12-es számú Laboratórium névre kereszteltek át) egy olyan színtelen, szagtalan, gáz halmazállapotú vegyület kifejlesztése volt a cél, amellyel nagyon rövid idő alatt, szinte észrevétlenül lehet megölni valakit.

A sok éven át tartó kísérletezés alanyai során főként a Gulagról átszállított politikai foglyok voltak, akiket hírhedt fogolytábor borzalmai után egy talán még szörnyűbb próbának vetették alá. A töretlen munka végül meghozta gyümölcsét, a C-2 névre hallgató vegyület hatását a következőképp jegyezték le: “az alany fizikai és mentális állapota gyors romlásnak indult, viselkedése nyugodttá és csendessé vált, a halál megközelítőleg 15 perc után állt be”.

(Absvrd)

Mint látható, az alvásmegvonás egy különösen gyötrelmes és kegyetlen módszer, amely a kínzott személy fizikai és szellemi állapotától függően akár napokig, hetekig is eltarthat. Nem hiába tartják a legkegyetlenebb nem fizikai jellegű kínzásnak.

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

(Varin)

A Kínzások és kivégzések X. – Alvásmegvonás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Rovatunk mai fejezetében egy olyan kivégzési metódust veszünk górcső alá, amely évezredek óta a félelemkeltés és elrettentés egyik legsikeresebb eszköze volt. Mindazonáltal, cikkünk tárgya a horror rajongók számára talán egyből a műfaj egyik ikonikus, legendás alakját fogja lelki szemeik elé varázsolni. Következzen tehát a karóba húzás, és minden, amit tudni érdemes róla. 

A karóba húzás módszerével dokumentált formában először valahol a Krisztus előtti második évezred hajnalán
találkozhatunk. Ezt a kivégzési eljárást megtalálhatjuk Hammurapi törvényoszlopán említve, a notórius elkövetők közt szerepelnek a téma kapcsán sokszor emlegetett asszírok is, de szinte az összes későbbi, ókori nép előszeretettel alkalmazta különféle bűntettek megtorlásaként. A metódus kiagyalói valószínűleg az egyszerű, de nagyszerű elvén juthattak el a gyakorlati megvalósításig, hiszen a karóba húzás egy rendkívül gazdaságos, ugyanakkor elképesztően hatékony eljárás arra, hogy jobb belátásra bírjuk az engedetlenkedő tömegeket.

Azt hiszem, az alapokkal mindenki tisztában van, így különösebb eligazításra talán nem is szorul senki, de a tisztánlátás végett röviden ismertetjük a karóba húzás menetét. Természetesen apróbb eltérésekkel találkozhatunk itt-ott, de minden esetben az áldozat alsó testnyílásába egy kihegyezett, zsírral bekent fakarót applikáltak, majd fokozatosan a testbe vezették azt. Az igazán szakszerű hóhérok a létfontosságú belső szervek kikerülésével tudták ezt a műveletet végrehajtani, elkerülve a delikvens szinte azonnali halálát.

Ennél fogva tehát a kivégző szaktudásán (és rosszindulatán) múlott, hogy a karóba húzott egyén mennyi ideig maradt életben: a korabeli feljegyzésekre, és biológiai ismereteinkre támaszkodva ez a skála néhány másodperctől egészen 2-3 napig terjed, de találkozhatunk 6-8 napról szóló beszámolókkal is, ám ezek hitelessége némileg kétségbe vonható. Egyes régi írások szerint nem volt szokatlan, hogy a halálraítéltek inkább fogukkal marcangolták szét saját ereiket, vagy verték a falba fejüket, hogy a borzalmas kínok alól mentesüljenek. A Távol-Keleten létezett egy külön formája a karóba húzásnak, amikor a korábbi cikkünkben már ismertetett bambuszos módszert ültették át erre a sémára.

Felmerülhet az olvasóban a kérdés: mit kellett ahhoz tenni, hogy valakit ilyen módon öljenek meg? A válasz nem lehet egyértelmű, hiszen kultúrától és kontextustól is függött, hogy ki végzi karón. A már fentebb említett Hammurapi-féle törvénykezés a férjüket más férfiért megölető asszonyoknak szánta a halálnemet, később, a középkor folyamán pedig sok esetben ez a rablógyilkosok sorsa volt. Jellegénél fogva azonban a karóba húzást elsősorban elrettentés céljából alkalmazták, így szinte bármikor a terítékre kerülhetett a rettegett kivégzési forma, ha azt az érdekek úgy diktálták. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a részhez, amikor cikkünk tárgya a borzalmakon túl még egy ponton összefonódik a horror műfajával.

A vámpír-mondakör megkerülhetetlen figurája, III. Vlad, ismertebb nevén Vlad Tepes, a Drakula-történetek inspirációjaként számon tartott havasalföldi fejedelem ugyanis szinte védjegyévé tette a karóba húzást. Amint azt tudjuk, a különös sorsú uralkodó egész élete során a törökök ellen harcolt, hírnevét – amit kegyetlenségének köszönhetett- pedig afféle stratégiai eszközként használta. Ennek a módszernek mi sem szemlélteti jobban a sikerességét, mint a feljegyzés, amely Vlad 1462-ben a törökökkel megesett összezördülését írja le. Az oszmán seregek előrenyomulása ellen kézzel-lábbal küzdő fejedelem egy, a szultán elleni sikertelen merényletet követően drasztikus lépésre szánta el magát: úgy gondolta, megpróbálja harc nélkül hazaküldeni a hódítókat. Ebből a célból több ezer karóba húzott holttestet hagyott maga után, így, amikor a török hadak Târgoviște határába értek, ez a megdöbbentő látvány – ami később Vlad erdeje néven vált ismertté- fogadta őket. A taktika bevált, hiszen az élmény túl soknak bizonyult a katonáknak, akik ezek után inkább a hazautat részesítették előnyben.

Nem túl meglepő módon karóba húzással a modern időkben is találkozhatunk. 1944 és 45 között például a szerb partizánok a délvidéki magyar lakosság ellen alkalmaztak hasonló módszereket, később pedig a délszláv háborúban szerb civilek tucatjait húzták karóba a Boszniában harcoló mudzsahidek is.

(Absvrd)

A Kínzások és kivégzések XI. – Karóba húzás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Rég jártunk már a kínzások és kivégzések földjén, itt az ideje egy rövidke kis epizódban megemlékeznünk egy újabb kétségkívül kreatív és elborzasztó módszerről, amely végtelenül egyszerű, ám annál kegyetlenebb módon végez az áldozattal. Mai főszereplőink a patkányok lesznek, akik ha kell, bizony nemes egyszerűséggel átrágják magukat az emberi testen a szabadulás érdekében.

A patkányok kínzásra való alkalmazására talán George Orwell: 1984 című politikai regényéből emlékezhetünk a legjobban, ahol az egyik szereplőt fenyegetik ilyen módbeli kivégzéssel. A bezárt állat ugyanis az éhezés hatására az egyetlen lehetséges utat választja a menekülésre: átrágja magát az ember fején.

A valóságban azonban inkább lekötözték az áldozatot és a testére erősített edénybe tették a patkányt úgy, hogy az állatnak az egyetlen menekülési útvonala a delikvens testén át vezet. A lassú változat szerint a kínzók kivárták az állat megéhezését, azonban ha azonnal eredményt szerettek volna látni, az edényt fáklyával vagy vízzel addig melegítették, amíg a patkány “útnak indult”.

Az állat egy másik fajta “alkalmazása” talán még az előzőnél is visszataszítóbb. A lekötözött áldozat végbeléhez (vagy nők esetében egy másik nyíláshoz) tölcsért erősítenek, amibe beleengedik a patkányt. A mit sem sejtő rágcsáló itt nem kívülről kezdi elfogyasztani áldozatát, hanem belülről. Ez utóbbiról az Amerikai Pszichóban olvashattunk.

Orwell klasszikusán kívül egyébként a patkányokkal való kínzás megjelenik még a Halálos iramban egyik részében, a Csontember című thrillerben, valamint a Trónok harca sorozatban is.

A Kínzások és kivégzések rovat korábbi részeiről IDE kattintva olvashatsz.

(Varin)

A Kínzások és kivégzések XI. – A patkányok bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Bántóan régen, közel fél éve jelentkeztünk utoljára a méltán népszerű Kínzások és kivégzések rovatunkkal, így tehát bőségesen eljött az ideje, hogy újabb kegyetlenséggel ismertessünk meg benneteket. A korábbi 12 részben – melyeket végigböngészhettek egytől egyig, ha a cikk aljára görgettek – egy-egy kínzóeszköz vagy kivégzési módszer került terítékre, kezdve a kínai vízcseppes kínzástól egészen a felnyársalásig. Most következzen egy újabb hihetetlenül morbid és gusztustalan módszer, a Ling Chi, szintén Ázsiából.

Ha rendkívül egyszerűen szeretnénk összefoglalni a Kínából származó Ling Chit, – melynek szabad fordítása a fent is említett “halál ezer vágással” -, akkor lényegében az élve felszeletelésről beszélünk. A technikát elsősorban Kínában, illetve Vietnamban használták, egészen 1905-ig, amikor is betiltották ezt a büntetést. Az emberi találékonyságnak hála azonban a Ling Chi lényegesen több volt puszta vagdosásnál és végtagok levágásánál.

A több, mint ezeréves múltra visszatekintő kegyetlenséget elsősorban hazaárulásért, családtagok kiirtásáért kapták a bűnösök. Fontos eleme volt továbbá az elrettentés, így rendszerint forgalmas helyeken, a nép szeme láttára követték el.

Mint az a névből is kiderül, lényegében nem is volt másra szükség hozzá, csak egy pengeéles késre, amellyel sebészi pontosságú vágásokat lehetett ejteni az áldozaton – ez persze precíz kezeket és nagy türelmet igényelt a hatás maximalizálása érdekében. A Ling Chinek három célja lehetett: a kisebb vétségek esetén a tömeg előtti megalázás, kínzás, a hosszú, elnyújtott szenvedéssel kísért kivégzés, valamint a haláli utáni életre is kiható szenvedés, megbecstelenítés. Ez utóbbi különösen nagy vétségek esetén merült fel és a konfuciánus filozófia szerint a lélek örök nyugtalanságát jelentette a halál után – emiatt halottakon is alkalmazták a Ling Chit.

A bűncselekmény súlyától függően kezdődött el a kivégzés és kizárólag a kivégzőmester jóindulatán múlt, hogy meddig tartott. Ha a hóhér éppen jó kedvében volt, rögtön elvágta az alany torkát. Ám ha a delikvens szenvedésre volt kárhoztatva, akkor igen lassan jutottak el a megváltó halálig. Először a fülek, szemek, ujjak, orr került levágásra, majd jöhettek a végtagok, végül a szív kivágása. A Ming-dinasztiából fennmaradt egyik emlék szerint volt olyan kivégzés, amely során 3000 vágás érte az áldozat testet, így több napig is eltarthatott a szenvedés. Szintén bevett szokás volt ópiumot adni az áldozatnak, amely egyrészt enyhítette az áldozat fájdalmait – még tovább nyújtva a tortúrát -, másrészt pedig eufórikus állapotot idézett elő a delikvensnél.

“A foglyot egy fakeresztre kötözték, szinte alig tudott magáról, úgy teletömték ópiummal. A kivégző egy elképesztően éles karrdal állt előtte és elsőként bemetszéseket ejtett a szemöldöke felett, majd a teljes bőrréteget eltávolította a szemhéjjal együtt. Következett két vágás a mellkasában, majd a szív kiszedése és rögtön meg is halt szerencsétlen. Ezután következett a feldarabolás.” – áll George Ernest Morrison, egy ausztrál utazó kínai feljegyzésében.

Hogy a Ling Chi mennyire hihetetlen sokkoló és kegyetlen is volt, arról az alábbi videó felvételei tanúskodnak. Kérjük, kizárólag az erős idegzetű nézőink tekintsék meg!

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

(Varin)

A Kínzások és kivégzések XIII. – Ling Chi, avagy halál ezer vágással bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Javában zajlik a Cinegore-on a magyar horrorhét, ahol hazánk legérdekesebb alkotásait igyekszünk bemutatni, legyen szó akár filmekről, akár könyvekről. Szerencsére a Kínzások és kivégzések-rovatnak is van apropója ezen a héten is, hiszen hazánk – vagyis olykor egykori hazánk – területeiről is számos kegyetlenség és első hallásra hihetetlen történet íródott bele a történelemkönyvekbe. A cikk alapját ezúttal Torrente del Bosque azonos című kutatása adta. Lássuk, mely kínzások vonultak be a történelemkönyvekbe.

Ahogy szerte Európában, sőt az egész világon, Magyarországon is évezredes múltra tekint vissza a kivégzések és a büntetésként használt kínzások történelme. Ám ahogyan a fejlettebb országok többségében, úgy hazánkban is alkotmányellenesnek nyilvánították a halálbüntetést, így 1990-től ez a büntetési tétel már nem szerepelhet a könyvekben.

Hivatalosan az utolsó, Magyarországon kivégzett embert Vadász Ernőnek hívták, akit 1988. július 1-én akasztottak fel, különösen kegyetlen gyilkosságért. Vadász előbb halálra vert és kirabolt egy 53 éves férfit, majd 710 forint értékben loptak el ingóságokat házából társával, végül pedig egy tiszacsegei vendéglőből emeltek el ötezer forintot és egy számológépet. Vadászt végül akasztásra ítélték, így ő volt az utolsó, akit Magyarországon halálbüntetéssel sújtottak. Noha az ő esete után is ítéltek halálra bűnözőket, esetükben később életfogytiglanra változtatták a büntetést.

Ez volt tehát az utolsó ilyen eset, de természetesen messze nem a legbrutálisabb. A középkori Magyarország sem volt kivétel az olyan jellegű kivégzések alól, mint mondjuk a karóbahúzás, a felnégyelés, az akasztás, az élve elégetés és hasonló kegyetlenségek. Ezeket persze főleg a nép szeme láttára követték el, a kivégzéseknek ugyanis főleg demonstratív jellege volt, ezzel szerette volna az állam jelezni a nép számára, hogy a tetteknek súlya van, akit elkapnak, hogy vétett az írott törvények ellen, az példás büntetésben részesül.

Ekkoriban még nemigen volt népszerű a szabadságvesztéssel való büntetés, máshogy értelmezték ugyanis a szabadság fogalmát. Azonban a nyilvános retorziók alkalmazása sem mindig érte el a célját, a nép ugyanis inkább egy vásári látványosságként, örömünnepként élte meg embertársaik szenvedését, nem ritkán pedig az ezerfejű is részt vett az ilyen eseményeken egy-egy eldobott kő vagy levágott ujj, végtag formájában.

Lássunk tehát néhányat a leghíresebbek közül.

Boszorkányüldözés

A magyarországi boszorkányüldözés nem tekint vissza olyan tartalmas múltra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő országokban, ráadásul számtalan különbözőséget is mutat a spanyol és a német esetekhez képest. Noha hazánkban már 1061-ből találunk feljegyzéseket boszorkányperekről, a 16. századig mindössze néhány tucat esetről maradtak fent írásos emlékeink.

Hogy a boszorkányság mennyire megfoghatatlan és bebizonyíthatatlan vád volt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy teljesen mást értettek Magyarországon és a fentebb említett nyugati országokban alatta. Míg hazánkban a nőket többnyire szerelmi átok, rontás és kuruzslás miatt vádolták meg vele, addig a spanyoloknál például a keresztény hit megtagadása és az ördöggel való szövetség jelentette a bűnt. Mivel a példákból is kitűnően látszik, hogy Magyarországon azért nem számított akkora hatalmas, főbenjáró bűnnek a boszorkányság – legalábbis egy tehéncsorda megátkozása nem ért fel a Sátánnal való közösüléssel -, viszonylag szegényesebb a fennmaradt dokumentumok száma is, amelyekből megtudhatnánk, miként is büntették meg az elítélteket.

Súlyosabb esetekben azonban számos módszer állt rendelkezésükre a hóhéroknak, így például spanyolcsizmával roncsolták szét a lábukat, hegyes szerszámmal kerestek a testükön érzéketlen pontokat, valamint tűzzel szőrtelenítették le a testüket, gyanús jeleket, stigmákat kutatva. Érdekesség, hogy nem ritkán pálinkával locsolták le a bűnösnek nyilvánított nőket és így gyújtották meg a haját vagy egyéb szőrzeteit.

A spanyolcsizma mellett a vízpróbát is előszeretettel alkalmazták a középkorban a vád alá vont személyeken. Ekkor kezeit és lábait egymáshoz kötözték, szinte teljesen mozgásképtelenné téve a vádlottat, majd folyóba lökték abban a hitben, hogy a boszorkányok súlytalanok, vagyis amennyiben lesüllyednek a víz aljára, bizonyosságot nyer emberi mivoltuk. Ennek eredménye természetesen szinte minden esetben ugyanaz lett: aki valamilyen módon fennmaradt a vízen, arról cáfolhatatlanul bebizonyosodott, hogy a Sátán szövetségese és máglyán elégették, míg aki nem tudott valahogyan kiszabadulni a víz alján a kötelekből, az emberként fulladhatott meg.

Ebből a kötésből nem sok esélyük volt kijutni a boszorkányoknak

És hogy milyen vádak alapján is ítéltek el valakit boszorkányságot kiáltva? Erre néhány kétségtelenül abszurd példát is feljegyeztek, amelyből érdemes lehet szemezgetni. Akadt, ki arról számolt be, hogy a boszorkány szerint haragosát a távolból megvakítani úgy lehet, ha az adott személy hajából elcsen néhány szálat, majd fog egy varangybékát, s annak szemhéját a hajjal összevarrja. Volt, aki arról adott számot, hogy a boszorkány őt lóvá változtatta, s lovagolt rajta. Más tanú szerint az egyik boszorkány a karóhoz kötött teheneket reptette a fa körül, de olyanról is vannak feljegyzések, aki liszt nélkül tudott kenyeret sütni.

Jelenlegi ismereteink szerint mintegy 2300-2500 boszorkányper volt Magyarországon, melynek körülbelül a harmada végződött halálos ítélettel. A boszorkányüldözéseknek végül Mária Terézia vetett véget 1755-ben.

A szegedi boszorkányper

Noha Magyarország boszorkánytörténelme viszonylag szegényes, a szegedi boszorkányper egy Európa-szerte ismert történet. 1728-ban 18 személyt (köztük férfiakat és nőket) találtak bűnösnek, amiért eladták az esőt a törököknek. A gyanúnak semmi más alapja nem volt, mint a szokatlanul hosszú aszály, majd a rá következő heves jégeső, amely a kevés megmaradt termést is elpusztította.

A 12 áldozatot három máglyán égették el

A parasztok szerint Isten nem lehetett ilyen kegyetlen velük, így csakhamar a boszorkányság került elő, mint amely előidézte az éhezést. A vádlottakat tömlöcbe vetették és tortúra alá vonták, melynek következtében csakhamar beismerő vallomást tettek arról, hogy a bakkecske képében megjelenő gonosz előtt tagadták meg Istent és fogadtak hűséget a Sátánnak.

A vallomások abszurditása hihetetlen méreteket öltött, az egyik asszony arról mesélt, hogy tyúktojásokat tojt, de volt, aki egy dióhéjon kelt át a Tiszán, más pedig levágta egy gyermek fejét, azt tökkel helyettesítette, míg a fejet elásta. Emellett pedig a vádlottak egy akó ezüstért eladták az esőt a törököknek, szűkös hónapokat és éhínséget hozva ezzel a magyarokra.

Tárgyi bizonyíték ugyan nem volt, ám a 18 személyt mégis máglyahalálra ítélték. Közülük viszont csak hat férfit és hat nőt végeztek ki így, többen ugyanis öngyilkosok lettek a börtönben, míg néhányan kegyelmet kaptak és pallos sújtott le rájuk.

A szegedi Boszorkány-sziget legendájáról itt olvashatsz bővebben.

Vlad Tepes rémtettei

III. Vlad, más néven Vlad Tepes. Őt mi csak úgy ismerjük, hogy Drakula gróf. Noha Drakula csak kitalált személy, a 15. században uralkodó havasalföldi fejedelem ihlette karakterét, aki különösen kegyetlen férfi hírében állt. Uralkodása során forrástól függően 40-100 ezer karóbahúzott áldozatról írnak, melyeket minden esetben közszemlére tétettek. Ebből is következik, hogy a kivégzés ilyen formája elsősorban elrettentő hatással bírt, a törvényi megtorlás mindenek feletti hatalmát volt hivatott prezentálni.

Noha a karóbahúzás igen barbár kivégzési forma volt, szakavatott kezeket igényelt, hiszen ha a hóhér nem értette dolgát, a delikvens szenvedése hamar véget ért, a kihegyezett, olajjal bekent facölöp csakhamar átszúrta valamelyik létfontosságú szervet, megszabadítva ezzel az áldozatot a hosszú, elnyújtott szenvedéstől.

A kihegyezett rudat a lekötözött elítélt végbelén át vezették be a testébe, melyhez később már állati erőt alkalmaztak. A végbélen át behatoló karó – ha a hóhér jól végezte dolgát – a váll tájékon jött elő a testből, míg a kegyetlenebb kivégzések alkalmával a nyelőcsövön keresztül a szájon át tört magának utat. Noha szinte hihetetlennek tűnik, amennyiben a hóhér értett a szakmájához, az alany szenvedései akár 2-3 napig is eltarthattak, hacsak valaki nem könyörült meg rajtuk és nem vágta át torkukat az éj leple alatt.

Ennek az igen furcsa perverziónak hódolt Vlad is, aki kéjes örömmel nézte végig a hadifoglyok, árulók és tolvajok ilyen módú kivégzését. Külön megelégedettségére szolgált, ha egyszerre több száz embert végeztethetett ki, egy alkalommal pedig egy teljes szász falu került karóbahúzásra. A megtorlást jelentő karóbahúzás mellett a vajda előszeretettel gyilkolt nőket, kik szüzességüket a házasságuk előtt vesztették el, de a hűtlenségért is kivágatta az elítéltek nemi szervét vagy elrendelte a bőrük lemetszését.

Életének utolsó éveiben Hunyadi Mátyás börtönében raboskodott, ahol egereken és patkányokon élte ki perverz szenvedélyét. Hogy valójában szokásai közé tartozott-e a kannibalizmus, valamint az embervér fogyasztása, arról kevés bizonyíték mesél, mindenesetre a legendák szerint fontosnak tartotta, hogy az ellenfelét ne csak megölje, de fizikailag meg is semmisítse, vagyis elfogyassza.

Dózsa György kivégzése

1514-et írunk, amikor Szapolyai János serege döntő csapást mér a Dózsa György vezette parasztfelkelésre. A temesvári csatát követően Dózsa Györgyöt és testvérét, Gergelyt is foglyul ejtették, hogy aztán példásan megbüntessék őket, megmutatva, milyen sors vár azokra, akik a nemesek ellen emelik fel hangjukat. Noha a parasztfelkelés során a katonák túlnyomó többségét enyhe ítélettel sújtották, a fővezéreknek hihetetlen kínokat és fájdalmakat kellett átélniük, melyről Taurnus István gyulafehérvári püspöki helynöknek köszönhetően bőséges iromány maradt fenn.

Gergelyt fővesztésre ítélték, így ő kegyelmes halált halt, testvére, György azonban máig legendás és nem kevésbé vitatott körülmények között lelte halálát. Hogy Györggyel ily módon végeztek, annak igen erőteljesen demonstratív jellege is volt, amely megtörni volt hivatott a nemesség ellen szövetkező parasztság makacs ellenállását.

Leírások alapján Dózsa könyörtelen tortúráját Szapolyai cigányokra bízta, akik kellő tapasztalattal rendelkeztek az ítélet tökéletes végrehajtásához. Márpedig Szapolyai minél hosszabb és gyötrelmesebb szenvedést szánt Dózsának, ez pedig egyetlen rossz mozdulaton is múlhatott. A kivégzést nem kevés előkészület előzte meg, Dózsának saját trónszéket kovácsoltak, mellé ekevasból pánttal ellátott koronát fabrikáltak, valamint jogart is készítettek. Ez a triumvirátus felelt azért, hogy Dózsát és az eszméit megcsúfolva végezzék ki.

Az áldozatot először az izzásig hevített vastrónra ültették rá, ahol gondosan le is kötözték, majd fejére tüzes koronát illesztettek, kezébe pedig az izzó jogart adták. Itt azonban máris ellentmondások vannak a feljegyzések és az emberi tűrőképesség között, hiszen ha valóban izzó eszközökkel kínozták volna Dózsát, akkor vélhetően esélye sem lett volna megélni a további tortúrákat, másodpercek alatt elájult volna a sokktól és ez a gyors halálát idézte volna elő. Valószínűleg ennél valamelyest “enyhébb” kínokat kellett átélnie a férfinek és “mindössze” arról volt szó, hogy a trónt, a jogart és a koronát annyira melegítették fel, hogy komoly fájdalmat és égési sérüléseket okozzon, de Dózsa életét ne veszélyeztesse.

Miután elég ideig gyötörték Dózsát, bajtársait és vezéreit szólították. Nekik megígérték, hogy ha esznek vezérük húsából, kegyelmet kapnak. A főparancsnokokat napokig éheztették a tömlöcben, így többen már ekkor elhalálozták, ám az irományok szerint azok sem kaptak kegyelmet, akik végrehajtották a szörnyűséget. Feladatuk az volt, hogy Dózsa György körül verbunkost járva táncoljanak, majd minden egyes kör megtétele után harapjanak egyet György renegát testéből.

Regék szerint a teljes kivégzési procedúra egy órán keresztül tartott, ám vélhetően ennél hamarabb véget ért Dózsa legendás agóniája. A kiváltképpen súlyos tett halál utáni megtorlást is kívánt, így Dózsa élettelen testét ripityára törték, lefejezték, majd felnégyelték. Testrészeit Budán, Pesten, Fehérvárott és Váradon bitófán tették közszemlére, fejét pedig Dózsa egyik rokonához, Pálfy Balázshoz küldték.

Látható tehát, hogy ha egy büntetés arra volt hivatott, hogy példát statuáljanak vele és elrettentsék a népet hasonló tervek szövögetésétől, akkor a magyar nemesség is igen kreatív módon tudta elejét venni a dolgoknak. Dózsa kivégzése, noha számtalan kérdőjelet és ellentmondást tartogat magában, egyike a történelem legvéresebb és legelképesztőbb bosszújának.

Báthory Erzsébet

Báthory Erzsébet rémtettei messze földön híresek, a magyar grófnő történetéről számos legenda és film is mesél. Az 1560-ban született asszony végül 1614-ben lelte halálát befalazott szobájában úgy, hogy előtte évekig szinte semmilyen kapcsolata nem lehetett a külvilággal.

400 éves történet Báthory Erzsébeté, ám a csejtei rém legendái soha nem lettek bizonyítva, sőt inkább az nyert tanúbizonyságot az évszázadok alatt, hogy a magyar történelem egyik legdurvább koncepciós pere volt az övé, melyet a hataloméhes Thurzó György nádor “rendezett”. Hogy valóban elkövette-e Báthory az ellene felhozott vádakat, az tehát igencsak kétséges, de cikkünknek nem is feladata bizonyítani Thurzó cselszövését, elég, ha tisztában vagyunk vele, milyen legenda is övezi a grófnő személyét.

Az európai vámpirizmus Vlad Tepes mellett talán leghíresebb személye volt Báthory, aki a legenda szerint több száz szűzleányt kínzott, illetve kínoztatott halálra. Legendás kannibalizmusa mellett előszeretettel foglalkozott boszorkánysággal is, mindezt fiatalsága megőrzése érdekében.

Az ellene felhozott vádak szerint szolgái és bizalmi emberei tucatjával szállították neki a szűz leányokat a legszegényebb rétegtől egészen a nemes sarjakig. A grófnő maga intézte a válogatott kínzásokat, tűzzel, vízzel, izzó fogókkal, présekkel és kötelekkel gyilkolta le hosszas tortúrát követően szerencsétlen áldozatokat.

Tanúvallomások szerint Báthory megőrült a friss vér látványától, mely hitvallása szerint megfiatalította őt. Olykor késekkel vágott ki húscafatokat a lányok testéből, melyet aztán az áldozatokkal etetett meg, de beteges fantáziájára jellemző, hogy mézzel bekent testüket élve felfalatta a bogarakkal (erről a fajta kínzásról bővebben itt olvashatsz).

Festmény a befalazott Báthoryról

Habár a köztudat ma már a női Drakulaként tartja számon Báthoryt, az ellene felhozott vádakat sosem sikerült bizonyítani, a kétes tanúvallomások pedig inkább arra engedtek következtetni, hogy egy politikai koncepciós per zajlott a grófnő ellen hosszú évekig.

A fenti, kirívóan durva és nem kevésbé ismert példák mellett az évezredes történelmünk természetesen számtalan kivégzési és kínzási technikáról tud mesélni, melyeket többnyire Európa más részeiből vettünk át. Ezekből is szemezgettünk röviden.

IV. Béla idején, vagyis a 13. században honosodott meg itthon a kerékbetörés, amelyet főleg házasságtörésért, vérfertőzésért és lopásért szabtak ki valakire. A procedúra során az alanyt meztelenre vetkőztették, majd a kerék segítségével szép lassan törték el csontjait kezdve a bokájától a mellkasán át a csuklójáig.

Az akasztás még távolabbi múltra tekint vissza, mint a kerékbetörés, hiszen már Szent István kora előtt is akasztottak fel gonosztevőket. Szép hosszú történelme során több tízezer ember lelt ily módon halált, hiszen az egyik legnépszerűbb kivégzési forma volt egyszerűsége miatt. Általában a nép szeme láttára zajlottak ezek a kivégzések, nem ritkán egyszerre többen is lógtak a bitófán a nagyobb látványosság érdekében. A szerencséseknek a kötél eltörte a nyakcsigolyáját, összeroppantotta a légcsövét és a nyelőcsövét, elroncsolta a gerincvelőt és elszakította a nyaki artériákat – egy pillanat alatt kimúlt az áldozat.

Ha nem az elítélt életének kioltása volt a cél, hanem csak a nyilvános megszégyenítés és büntetés, akkor is számtalan módszer állt a bírák és a hóhérok rendelkezésére. Széles körben ismert volt például a kaloda, amelybe zárva a bűnös nem ritkán a nép kegyeire és gondjaira volt bízva. A magatehetetlen, mozgásra képtelen embereken bosszút állhattak az áldozat rokonai, de más is levezethette frusztrációját és beteg hajlamait embertársain.

A teljesség igénye nélkül igyekeztünk bemutatni néhány olyan kínzási módszert, amely hazánkban igen nagy népszerűségnek örvendett. A felsoroltakon kívül még megemlíthetjük a nyilvános megkövezést, a tüzes vassal való megbélyegzést, az élve eltemetést, a kínvallatás különböző fokozatait, valamint az elevenen megnyúzást és csonkításokat is.

(Varin)

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi

A Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Sorozatunk eddigi részeiben jórészt egzotikus kivégzési és kínzási módszereket vonultattunk fel, ám koránt se higgyük azt, hogy az úgymond szokványos, jól ismertnek tartott módszerek alaposabb megismerése nem képes újdonsággal szolgálni az átlagember számára. Amikor elkezdtem anyagot gyűjteni a most következő akasztásos fejezethez, magam is meglepődtem, valójában milyen keveset is konyítok a témához. Ahogy a legtöbb “szokványos” kivégzési módszer esetében is, az akasztás témaköréhez is számos féligazságon alapuló legenda nőtt hozzá az idők folyamán. A most következő néhány bekezdésben ezen hitek, tévhitek terén is igyekszem majd némi rendet teremteni.

Az akasztásról – mint kivégzési eljárásról – az ókor óta léteznek írásos emlékek, jól lehet általánosan elterjedtté csupán a középkorban vált. Ha azt vesszük, legfőbb kivégzési módszerré logikusan rendkívül kis anyagköltsége tette, valamint az a tény, hogy jóformán semmiféle speciális előkészületet nem igényel. Az akasztásos módszer során az elítéltet mindössze fel kell lógatni – jobbára a nyakánál fogva, bár más megoldások is léteznek – egy kötél vagy zsinór segítségével valami nálánál magasabb pontra és megvárni, míg az illető saját testsúlya, illetve a nyakára tekeredő kötél bevégzi a dolgát. A legtöbb kivégzési módszer esetében az elítélt jobb létre szenderítésén túl fontos szempont volt, hogy a többi potenciális bűnelkövetőnek is kedvét szegjék hasonló tettek elkövetésétől. Az akasztásos módszer elrettentő ereje a gyakran elég sokáig (lásd alább) elhúzódó, valószínűleg nem éppen a legkellemesebbek közül való haláltusában, valamint a kötélen himbálózni hagyott és gyakran a hús lefoszlásáig közszemlére tett holttestek látványában keresendő.

Az akasztás soha nem tartozott az “előkelőbb” kivégzési módszerek közé. A középkorban és a kora újkorban leginkább közrendűek büntetésének számított főben járó bűnök elkövetése esetén. Különösen igaz ez Franciaországra, ahol a nemesen születettek egyik kiváltsága volt, hogy őket semmilyen körülmények között sem ítélhették kötél általi halálra. Nekik a lefejezés jutott osztályrészül. Angliában a főrendeket (hercegek, királyi hercegek) nem volt ildomos akármilyen durva, szálkás kenderkötéllel felkötni, az ilyen finom úriembereknek és úrasszonyoknak bizony selyemkötél dukált. Érdekes módon a “selyemzsinórt kapott” kifejezés nem innen származik, bár a mondás eredete igen hasonló: az Oszmán Birodalomban a szultán szemében kegyvesztetté vált előkelő alattvalók kiváltsága volt ez, egy vékony selyemzsinórral fojtották meg őket.

Dacára annak, hogy ha az akasztásos kivégzési módszer szóba kerül, mindenki tisztában van vele, miről is van szó, az akasztásnak évek során számos válfaja, módszere került kidolgozásra, melyek egymástól több esetben lényegesen eltérnek. Egyes változatok a kivégzendő személy minél hosszabban tartó vagy intenzívebb szenvedését, megaláztatását voltak hivatottak szolgálni, míg más változatok éppen ellentétes előjellel változtak: a kor előrehaladtával alakultak ki, tökéletesítve az addigi módszereket, az elítéltek szenvedését igyekeztek a szükséges minimumhoz közelíteni. Mai modern korunkra ezen utóbbi módszerek hagyományozódtak át leginkább, hiszen mint tudjuk, a világ számos országában (köztük az Egyesült Államok Washington és New Hampshire államaiban is, ahol a méreginjekció alternatívája) az akasztás a mai napig hivatalos kivégzési módszernek számít. Magyarországon is csupán a rendszerváltáskor, 1990-ben törölték el, mint a halálbüntetés végrehajtási módját. Idehaza az utolsó kötél általi halálra ítélt foglyot 1988. július 14-én végezték ki, Budapesten. A következőkben tehát az akasztás különböző válfajaival fogunk megismerkedni.

Felfüggesztés

Az akasztás kivitelezésének legegyszerűbb formája, mely esetében az elítéltet a nyakára hurkolt kötél segítségével teljesen vagy részben elemelik a talajtól, így a saját testsúly szorítja meg a nyakán a hurkot. Teljes felfüggesztés nem feltétlenül szükséges: a talajra részben leérő láb nem akadályozza, csupán elnyújtja a haláltusát, mely teljes felfüggesztés mellett akár húsz percig is eltarthat. A halál oka leggyakrabban fulladás, de szívmegállás is előfordulhat. Élettani szempontból a nyaktájékon megszoruló kötél egyrészről elzárja a légutakat, mely hosszabb távon fulladáshoz vezet, a juguláris véna és a carotis artéria, esetenként a vertebrális artéria összenyomódása az agyi vérellátást akadályozza, mely jó esetben gyors ájuláshoz segíti alanyunkat, a carotis sinusra kifejtett nyomás pedig a carotis reflex kiváltásával szívmegállást okoz. Ezen utóbbiak sajnos erősen függenek a kötél által kifejtett nyomóerőtől, így végső soron a személy testtömegétől. Jó esetben tehát az ilyen módon felkötött ember egy relatíve gyors eszméletvesztés után távozik az élők sorából, rossz esetben 10-20 percnyi gyötrelem vár rá. A halál beálltát a szívmegállás idejéhez viszonyítják (módszertől függetlenül), ám különösen a régi időkben – feltéve persze, hogy a kivégzés elrettentő ereje nem játszott szerepet – a testet gyakran akár egy óráig is lógni hagyták, e módon biztosítva, hogy az elítélt biztosan kiszenvedjen.

Rövid eséses akasztás

Ez a módszer mindössze abban különbözik a felfüggesztéses variánstól, hogy az elítéltet nem elemelik a talajtól, hanem valamilyen alacsony emelvényre állítják, majd arról vagy lelökik vagy kihúzzák alóla azt. A megfeszülő kötél ereje – a rövid esési út miatt – nem elég ahhoz, hogy az áldozat nyakát eltörje, így a halál beálltának folyamata lényegében megegyezik a fent leírtakkal. Érdemes megemlíteni, hogy ezen két módszer használatos öngyilkosságok esetében is (az önakasztás férfiaknál első, nőknél második helyen szerepel – a gyógyszer túladagolás után -, mint öngyilkossági módszer az olyan országokban, ahol a lőfegyver tartás erősen keretek közé szabott). Látható, hogy ezek a metódusok egyáltalán nem tekinthetőek fájdalommentesnek.

Bitó, avagy az osztrák-magyar “cölöpös” módszer

Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében kidolgozott módszer, melynek során az elítéltet a nyakánál fogva egy cölöphöz kötözték, majd a végtagjaira hurkolt további kötelek segítségével a hóhér, illetve a hóhérsegédek a föld felé húzták a testet. Ezáltal az alany saját súlyán kívül további húzóerőt gyakoroltak a nyakra szoruló kötélre, mely végső soron gyorsabb eredményt hozott. Előfordult, hogy a bitóra ítélt egyének nyakát eltörték, tovább gyorsítva a folyamatot, illetve csökkentve az elhúzódó szenvedést. A cölöpös módszert csehszlovák szomszédaink is átvették, és egészen a halálbüntetés 1990-es eltörléséig aktívan gyakorolták.

Hosszú eséses, vagy standard eséses eljárás

Az angolszász országokban 1866-tól bevezetett eljárás lényege, hogy az elítéltet kötéllel a nyakában 1,2-1,8 méter magasról ledobják. A megfeszülő kötél által keltett erőhatás így – a legtöbb esetben – elég ahhoz, hogy az illető nyakát eltörje, megelőzve az elhúzódó szenvedést. Az ilyen jellegű gerincsérülés igen jellegzetes, a szakirodalomba mint hangman’s törés vagy “akasztott ember törése” vonult be. Ennek során a gerincvelő a nyaki részen elszakad, megakadályozva minden további ingerületátvitelt az agyba a test alsóbb régióiból. Előfordul a nagyobb nyaki verőerek szakadása is, mely – az gerincsérüléssel együtt – nagyon gyors eszméletvesztéshez vezet. A halál oka ebben az esetben is légzésbénulás következtében bekövetkező fulladás, vagy azt megelőző szívmegállás.

Kimért hosszú eséses, vagy hosszú eséses akasztás

A hosszú eséses eljárás kapcsán kétféle probléma állhatott elő: az esés túl rövidre sikeredet és a nyakcsigolya nem volt hajlandó eltörni – mely igen hosszú, és az avatatlan szemnek meglehetősen vérfagyasztó haláltusához vezetett – vagy az esés túl nagyra sikeredett és a kelleténél nagyobb erőhatás letépte az elítélt fejét, mely szintén nem tartozott már akkoriban sem az igazán épületes látvány kategóriába. Ezen balesetek elkerülése érdekében 1872-től – és szintén Nagy-Britanniában – bevezetésre került az úgynevezett kimért hosszú eséses eljárás, mely már az elítélt súlyát és magasságát is számításba vette. A gyakorlatban a hóhérok táblázatokat használtak az esés hosszának helyes megállapítására, melyek az idők során egyre pontosabbá váltak és egyre több faktort vettek figyelembe. Fontos szempont például az elítélt fejének és a kötél csomójának helyzete a kivégzés megkezdésekor: ezt szabályosan az áldozat bal füle mögé helyezik, hogy a csomó által a nyakra mért ütés ereje minél optimálisabb legyen. Mindezek ellenére balesetek mind a mai napig előfordulnak: legutóbb épp az Irakban 2007-ben emberiesség elleni bűntettekért elítélt és kivégzett Barzan Mohamed akasztása során vált el az elítélt feje a testétől a kötél megfeszülésekor.

Szintén modern kori vívmány a csuklya alkalmazása az elítélt fején, mely többszörös célt szolgál. Egy résztől az elítélt kisebb valószínűséggel rántja el a fejét a kivégzés pillanatában, biztosítva ezzel, hogy a kötél csomója a helyén maradjon. Eleinte a csuklyát már a halálsoron feltették a halálra szántra, ám a tapasztalat azt mutatta, hogy a fogoly nyugodtabban viselkedik, ha látja, mi történik körülötte, így később csak közvetlenül az akasztás előtt húzták azt a fejére. Másodsorban a csuklya megkíméli az ítélet-végrehajtókat és a nézőket a kivégzett személy arcának látványától (szájból kilógó, megdagadt nyelv, kidülledt, véreres szemek). Végül pedig a csuklya bizonyos fokig védi a nyakat a kötéltől, ezáltal kisebb az esélye a mély, húsba hatoló bevágódásoknak, vagy a fej leszakadásának. A kivégzésre váró kezét leggyakrabban a háta mögött, néha a teste előtt kötözik össze, valamint a lábára is béklyó kerül. A múlt század elején még szokásban volt a női foglyok szoknyájának lekötözése is, mely meggátolta annak esés közbeni fellibbenését.

Amellett, hogy az akasztásos kivégzések szinte állandó velejárója a záróizmok elengedése és ezáltal vizelet, illetve széklet ürítése az elhunytaknál, egy érdekes jelenséget is megfigyeltek. Számos akasztás útján kivégzett férfinál a halál beállta után is fennmaradó erekciót észleltek, melyet gyakran ondó ürítése is kísért. Az akasztás során fellépő poszt mortem erekciót a köztudatban gyakran összemossák a fojtogatásos szexuális játékokkal, sőt olyasféle urbánus legenda is létezik, mely szerint az elítéltek valójában orgazmust élnek át a kötélen lógva. Akasztás során azonban az erekció a gerincvelő sérülése folytán jön létre, míg a magömlés pusztán a záróizmok elernyedésének és simaizomgörcsök következménye. Nagyon hasonló szimptómákat írtak le fejlövés áldozatainál, sőt életben maradt, gerincsérült betegeknél. A fojtogatós játékok során létrejövő fokozott gyönyörérzet a köztiagy oxigénhiányos állapotában kialakuló ingerületek következménye, ilyen formán vajmi kevés kapcsolatban áll a poszt mortem erekció jelenségével.

Fordított akasztás

Immáron magunk mögött hagyjuk a modern akasztási eljárás fejlődésének lépcsőfokait és visszautazunk a regényes középkorba, illetve kora újkorba, amikor az intézményesített kegyetlenkedés még igazán a virágkorát élte. A fordított akasztás egy leginkább zsidók számára fenntartott – bár nem-zsidókat is végeztek ki ilyen módszerrel – eljárás, mely a bűnös maximális megalázására, illetve szenvedéseinek elnyújtására szolgál. Az elítéltet a lábánál fogva kötötték föl két függőleges oszlop közé vízszintesen felerősített gerendára, mellé pedig, a szerencsétlen két oldalára egy-egy kutyát akasztottak hasonló módszerrel. A pánikba esett állatok mély, vérző sebeket ejtettek az áldozaton, aki végső soron a vérveszteségbe, sebfertőzésbe halt bele, vagy még rosszabb esetben szomjan halt. Ez akár egy hétig is eltarthatott. Léteznek történetek fordított akasztásra ítélt zsidókról, akik az akasztófán való megkeresztelkedéssel jogot formálhattak arra, hogy rendes, keresztényi módon, a nyakuknál fogva akasszák fel őket, ezúttal kutyák nélkül.

Bordáknál fogva való fellógatás

Viszonylag ritkább, de a fentinél nem kevésbé rettenetes kivégzési mód volt a bordáknál való felakasztás. Először késsel egy bemetszést ejtettek az alany oldalán, majd egy hegyes vaskampót vezettek a sebbe úgy, hogy az a kivégzésre ítélt bordáiba akadjon, de létfontosságú szervet ne sértsen. Ezután a szerencsétlen flótást ennél fogva egy akasztófára lógatták. A halál oka a fentiekhez hasonló módon sebfertőzés, illetve szomjhalál volt. Oroszországból a 17-18. század fordulójáról származó feljegyzések szerint egyesek akár három teljes napig is húzhatták a kampóra húzva.

(Gabblack)

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

A Kínzások és kivégzések XV. – Akasztás bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Mint azt mindnyájan jól tudjuk, a tűz általi halál – mint halálbüntetés – hosszú és véres múltra tekint vissza. Bár talán legtöbben a kereszténység eretnek- és boszorkány-üldözéseihez kötik, a tűz általi megégettetés jóval a kereszténység megjelenése előtt része volt a különböző kultúrák bűnözők, árulók, nem kívánatos személyek elpusztítására kiagyalt eszköztárának. A tűz általi halál igencsak változatos módokon manifesztálódhatott: ide tartozik a “klasszikus” máglyán – vagy hasonló alkalmatosságon – való elégetéstől kezdve a forró, olvadt folyadék testnyílásba (fülbe, szembe) öntésén keresztül egészen a sorozatunk korábbi részeiben már említett kivégzési módozatokig (bronz bika, élve megfőzés) számtalan kegyetlen agyszülemény. Rovatunk most következő részében értelemszerűen az előbbiekkel kívánunk foglalkozni.

A halálbüntetés módjának kiválasztásakor a két talán legfontosabb szempont a módszer elrettentő ereje és az, hogy lehetőleg minél kisebb ráfordítással véghezvihető legyen. Lévén az élve elégetést, vagy a tűz általi halált úgy általában a legfájdalmasabb halálnemek között tartja számon a közvélekedés, az elrettentő ereje nem vitatható. Népszerűségéhez továbbá hozzájárult az a tény is, hogy a legtöbb, tűzzel kapcsolatos kivégzési módszer nagyon kevés előkészületet és anyagi ráfordítást igényelt. A tűz szimbolikus ereje sem hagyható figyelmen kívül: egyrészt az elítélt teljes megsemmisítéséhez vezet, másrészt pedig a tűz tisztító ereje a bűnös lelkének megtisztításában segédkezhet. Érdekes adalék továbbá, hogy a tűz általi halál sok prűdebb erkölcsű államban kifejezetten a nők számára fenntartott kivégzési módszer volt, a becsületük megőrzése érdekében a női bűnelkövetők nagyobb eséllyel végezték máglyán, mint férfi társaik.

Mi is történt az áldozattal a máglyán való elégetés során? Ha a tűz elég nagy volt – sok füstöt termelt (pl. több bűnös egyszerre elégetésekor) a halál oka leggyakrabban szén monoxid mérgezés volt, mielőtt a lángok egyáltalán elérhették volna a halálra ítéltet. Abban az esetben, ha kisebb volt a tűz (vagy a választott módszer éppen erre irányult), a lángok vagy a forróság is kifejthették hatásukat az elítélten és a helyzet már nem ennyire egyértelmű. A lehetséges halálokok tehát:

• kiszáradás okozta alacsony keringő vérmennyiség (hypovolaemia) – a bőrfelületen keletkező kiterjedt égési sebek (az égési sérülések gyulladásos folyamathoz és ödémához vezetnek, melyek folyadékot vonnak el a vérből a szövetek felé) és a nagy hőség hatására az áldozat annyi folyadékot vesztett, hogy szíve képtelen volt tovább fenntartani az elégséges vérkeringést
• ritkábban a fájdalom miatt bekövetkező sokkos állapotban leeső vérnyomás és keringés összeomlása
• hőguta, hősokk
• a légzőszerveket (légcső, tüdő) ért károsodás és ödémás elzáródás hatására bekövetkező fulladás
• a végső fázisban a létfontosságú szervek hő általi felbomlása

A tűz általi kivégzés története egészen az ókorig nyúlik vissza. Az ókori Babilonban Hammurapi törvényei között szerepelt, hogy az égő házak fosztogatói vettessenek a lángok közé, a kolostorukat elhagyó és kocsmákat látogató papnőket élve kell elégetni, valamint azt a férfit, aki saját anyjával folytat vérfertőző viszonyt apja halála után szintén tűz által kell elpusztítani.

Az ókori Egyiptomban a megégetés önmagában nem volt elterjedt, de az olyanokra, akik saját szüleiket gyilkolták meg egy igen kegyetlen büntetés várt: éles vesszőkkel ujjnyi darabokat hasítottak ki a bűnös húsából, majd tüskés ágyra fektették őt és élve elégették.

Ugyan talán éppen a zsidók szenvedtek legtöbbet a középkor és a kora újkor keresztény túlkapásaitól, azért az élve megégetés az ő törvénytáruknak is részét képezte, bár tűz általi halál csupán vérfertőzőknek és papok házasságtörő lányainak jutott osztályrészül. A forró ólommal való megétetés egyik első példája is a zsidók Mishnah-jából került ki: a kivégzésre szánt egyént térdre kényszerítették, majd egy ruhát a nyaka köré tekerve addig húzták azt kétfelé, míg a szerencsétlen levegőért kapkodva ki nem nyitotta a száját. Ekkor egy harmadik hóhér egy izzásig hevített ólomdarabot dobott az áldozat szájába, mely azután végigégette annak zsigereit.

Az ókori Rómában az árulók, a haza ellenségei, gazdájuk ellen szervezkedő rabszolgák és – minő irónia – keresztények szerepeltek a rómaiak élve elégetendő fejléccel ellátott listáján. Bár az előbbiek már a 12 táblás törvények óta (Kr.e 451-450) részét képezték a római jognak, a keresztények elégetése – értelemszerűen – már csak a császárság korában emelkedett törvényerőre. A keresztények számára ráadásul egy speciális eljárást is kidolgoztak – a tunica molesta-t (“kényelmetlen ruha”) – melynek során a halálra ítéltet olajba vagy más gyúlékony anyagba áztatott ruhába öltöztették, majd azt meggyújtották rajta. Nagy Constantinus a 3. és 4. század fordulóján egészítette ki a római büntető törvényeket két újabb tényállással: ettől kezdve a lányukkal fajtalankodó férfiak (és lányuk is, ha a kapcsolatba önként mentek bele) és olyan szabad nők rabszolgái, akikkel gazdájuk összeházasodott szintén élve elégetésre számíthattak. Theodosius Kr. u. 390-ben ezt a büntetést kiterjesztette minden szexuális szolgáltatást kínáló nőre és bordélyházra. Az olyan betegápolóknak a torkába, akik a felügyeletükre bízott nőbetegeket szexuális kalandokra csábították,  forró ólmot öntöttek.

Az élve elégetés – mint az eretnekség büntetése – a keresztény kultúrában először a Kelet-Római Birodalomban jelent meg a Krisztus utáni 7. században, bár ez a fajta büntetés akkor még nem vált általánossá. Olyan emberek kockáztatták a máglyahalált, akik bűnösnek találtattak varázslásban, ráadásul a rítusuk gyakorlása közben szent ereklyéket is megszentségtelenítettek. A 10. századra a Poena cullei (Zsákolás – mikor is a bűnöst egy kakassal, egy viperával, egy kutyával és egy majommal együtt egy zsákba varrták, majd az egész pakkot a tengerbe hajították) ősi halálbüntetési formát váltotta fel a tűzhalál, mint a szülőgyilkosság megtorlása.

A középkori Európában a 12. század második felére vált elterjedté az eretnekek tűz általi megsemmisítése, törvénybe pedig II. Péter aragóniai király iktatta először 1197-ben, majd példáját sorban követték a Német-Római Birodalomban (1224), Franciaországban (1270), de Angliában csak jóval később, 1401-ben fogadta el a parlament az erre vonatkozó törvényt. Ezt viszont akkor annyira komolyan vették, hogy még posztumusz megégetésekre is sor került (például az eretneknek bélyegzett John Wycliffe-et 1428-ban – harminc évvel a halála után – ítélték máglyahalálra és az ítéletet annak rendje és módja szerint végre is hajtották). Posztumusz megégetés mellett nem kevés példa akad az elítéltek távollétükben való megégetésére. Ilyenkor egy, a bűnöst ábrázoló bábút vetettek a lángok martalékául. Nem csupán az eretnekséget büntették máglyahalállal a középkori és kora újkori Európában, hanem a szexuális devianciák széles skáláját, köztük a homoszexualitást is, bár az úgynevezett szodómia esetében a megégetés csupán javasolt kivégzési módnak számított. Tűz általi halált érdemeltek a fenn említetteken kívül az árulók, gyújtogatók, pénzhamisítók, kegytárgyak elrablói, varázslás és boszorkányság miatt elítéltek. A boszorkányság üldözése igencsak széles skálán mozgott: előfordult, hogy a megégetéshez hasonló szélsőséges büntetés csupán a “rosszindulatú” varázslatok gyakorlóira vonatkozott, de olyan törvényre is akad példa, mely még az egyszerű jövendőmondást is máglya általi halállal jutalmazta.

A középkori keresztény államokban – amikor éppen jobb bűnbakot nem találtak – gyakran előkerültek a zsidók elleni, úgynevezett vérvádak. Ezeknek a koncepciós pereknek a végkifejlete legtöbbször tömeges megégetés volt. Nem egyszer egész zsidó közösségek estek a népharagot megfelelő csatornába terelni igyekvő városi elöljárók áldozatává. A vád többnyire kegytárgyak megszentségtelenítése, kutak megmérgezése, járványok terjesztése vagy okozása volt (a pestisjárványokat is szokás volt a zsidók nyakába varrni). A vérvádak legsötétebb időszakaiban több száz ember egyszerre való megégetése sem volt példa nélküli, de az egyes, különálló esetek is említést érdemelnek. 1514-ből maradt fenn egy leírás, mely szerint a vesztfáliai Halle városában egy zsidó férfit – akinek lelkét amúgy állítólag különböző szörnyű büntettek terhelték – egy oszlophoz kötötték olyan módon, hogy az oszlop körül szabadon járhatott. Az ily módon pórázra kötött férfi körül aztán izzó szénből egy kört formáltak, majd a kört egyre szűkebbre tolták össze, egészen addig, míg az illető szépen meg nem pirult a kör közepén.

A spanyol inkvizíció 1478-as megalakulásával a kikeresztelkedett zsidók és muszlimok is felkerültek a máglyahalálra szántak listájára. Miután az inkvizíció megállapította az illetők bűnösségét, átadta őket a világi hatalomnak, hogy azok hajtsák végre a kivégzést. Ezt a mozzanatot nevezik auto-da-fé-nak, mely kifejezés később összemosódott a máglyán való elégetéssel. A spanyol inkvizíció vezette be azt a gyakorlatot is, hogy abban az esetben, ha a vádlott bevallotta bűnösségét, kiérdemelte, hogy a hóhér a tüzek meggyújtása előtt egy kötéllel megfojtsa és így csupán a holtteste került elégetésre. Előfordult olyan eset is, mikor az elítéltek nyaka köré vagy hóna alá lőporos zsákokat helyeztek és így, mikor a tűz ezeket elérte, az áldozatok látványos robbanás kíséretében szenvedtek ki. Valószínűleg ez a mozzanat vezethetett a köztudatban elterjed máglyán maguktól felrobbanó koponyák mítoszához. Európában az utolsó hivatalos ítélet általi élve elégetésre 1804-ben került sor a Németország-béli Hötzelsroda-ban, a büntetést gyújtogatásért szabták ki. A krónikák megemlékeznek még egy későbbi esetről is, mely 1813-ban történt Berlinben, ám ez esetben az elítéltet a megégetés előtt a hóhér megfojtotta.

Az eretnekek, más hitet vallók megégetése nem csupán a keresztények szokása volt, a muszlim hitet követő államokban is nagyon hasonlóan jártak el az iszlámot elhagyók és keresztények ellenében. Olyan nem-muszlimokat, akik szerencsétlenségükre egy mecsetbe tévedtek, vagy az iszlámra becsmérlő megjegyzéseket tettek, élve kellett elégetni, hacsak meg nem tértek az muszlim hitre. Hasonló sors várt az egyéb főben járó bűnt elkövető keresztényekre és zsidókra. A japánok sem jártak el sokkal kegyesebben a szigetországba hittéríteni érkező szerzetesekkel és keresztényekkel, habár az ottani élve elégetések sokkal inkább tekinthetők esetlegesnek, mint általános eljárásnak.

Mint korábban említettem, a közvetlen, nyílt lánggal való megégetésen túl számos, elterjedt vagy kevésbé elterjedt tűzzel kapcsolatos kivégzési módot eszeltek ki eleink az elmúlt évezredek során. Egy különösen kegyetlen eset történt 1673-ban Franciaországban, mikor is egy többszörös abortusszal és újszülött-gyilkossággal vádolt bábaasszonyt végeztek ki olyan módon, hogy a nőt és 16 – kifejezetten erre a célra összefogdosott – vadmacskát egy vasketrecbe zárták, melyet aztán a máglya fölé lógattak. A tűztől és a forróságtól megvadult állatok alig valamivel kevesebb, mint egy óra alatt valósággal élve széttépték a bábaasszonyt, majd végül maguk is elpusztultak a ketrecben.

Jóval elterjedtebb és a köztudatba sokkal mélyebben beágyazott kivégzési mód volt amikor az elítélt valamely testnyílásába – általában fül vagy száj – forró, olvadt fémet öntöttek. A “forró ólmot öntöttek a fülébe” kifejezés bizonyára mindenkinek ismerősen cseng, az említett büntetés ugyanis a mongol (tatár) lótolvajoknak kijáró halálbüntetési nem volt. A mongoloktól kevéssé háborgatott közel-keleti, keleti birodalmakban a forró ólom megitatása volt jellemző, mely gyakran iszákosok, dohány és ópiumszívók jussa volt. Miután az ólom olvadáspontja mindössze 327 °C (körülbelül egy forró serpenyő is ilyen hőfokú), az ólommal megitatott delikvensekre viszonylag elnyújtott szenvedés várt. A történelem során akadt példa az ólomnál “nemesebb” fémekkel való kivégzésre is. A krónikák szerint például Mithridatész pontus-i uralkodó Róma ellen vívott Kr. e. 88-as háborúja során végeztetett ki egy elfogott római tábornokot úgy, hogy olvadt aranyat itatott vele. Miután az arany olvadáspontja 1067 °C, elképzelhetjük a forró fém mit művelt szerencsétlen ember belső szerveivel.

Végezetül jöjjön egy jóval modernebb, bár nem kevésbé kegyetlen kivégzési módszer az úgynevezett necklacing, melynek során az elítélt felsőtestére egy benzinnel töltött gumiabroncsot húznak, majd az alkalmatosságot meggyújtják. Az ilyen módon kivégzettek szenvedése akár 20 percig is elhúzódhat. A módszer az 1980-as években alakult ki Dél-Afrikában, de Haitin vagy Brazíliában is előszeretettel alkalmazták/alkalmazzák.

(Gabblack)

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

A Kínzások és kivégzések XVI. – Tűzhalál bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

A méltán népszerű Kínzások és kivégzések rovatunkban már számtalan kegyetlen és embertelen kínzással foglalkoztunk. Megismerhettetek korábban egészen extrém ázsiai kínzásokat, szokványosabb, de mégis meglepően sokkoló kivégzési technikákat, valamint olyan kegyetlenkedéseket, amelyeket ép emberi ésszel felfogni önmagában nem egyszerű feladat. Ezidáig azonban nem esett szó azokról, akik mindezeket az ítéleteket végrehajtják. Ők a hóhérok!

A máig fennmaradt források a XIII. századra teszik a hóhér szakma kialakulását Európában, persze valamilyen módon előtte is végeztek ki embereket. Erre olykor egy rokont, esetleg egy fiatalabb bírósági alkalmazottat kértek fel. Elsődleges feladatuk az állam által kiszabott ítéletek koordinálása és azok végrehajtása volt. Noha hajlamosak vagyunk úgy hinni, hogy a hóhérok csupán a hatalom két lábon járó gyilkoló eszközei, szakmájuk ennél sokkal részletesebb és nehezebb volt.

Habár a történelem rengeteg kontár hóhért jegyez fel (gondoljunk csak Hunyadi László lefejezésére), valójában a szakma igen nagy felkészültséget és ismeretet igényelt. Anatómiai és gyógyászati ismeretei révén olykor embereket gyógyított, máskor emberek életét oltotta ki a hóhér. Tudását persze gyakran kegyetlen dolgokra használta, hiszen a halálra ítélt, de beteg, rokkant bűnösöket meggyógyította, hogy aztán a kínpadon szörnyű halált halhasson a delikvens. A különös kegyetlenséggel végrehajtott kivégzéseknél elvárás volt, hogy a hóhér tökéletesen tudja, mit csinál, hiszen minél nagyobb volt az elítélt bűne, annál tovább is kellett tartson a szenvedése. Márpedig egy rosszul bedöfött tű, egy rosszul kivitelezett vágás a bűnös korai halálát eredményezhette.

Noha tisztelet nem, csak megvetés vette körül a középkor hóhérait, a babona igencsak nagy volt velük szemben. Csontjaiknak és kivégző eszközeiknek mágikus energiát tulajdonítottak, a pallosukról lecsöpögő bor például a hiedelmek szerint minden betegséget gyógyított, a bitófák mellett növő füvek pedig a boszorkányfőzetek kedvelt alapanyagai voltak. Ezen kívül azonban nehéz sorsuk volt, ritkán élhettek csak a városfalon belül, fizetségük pedig nem volt állandó, ám háborúk és járványok idején igencsak magas lehetett járandóságuk a sok munka miatt.

A szakma apáról fiúra szállt, igazi hóhérdinasztiákat ismerhettünk meg az évszázadok során, így a leghíresebb angol és francia bakó, Albert Purplet és Fernand Masonie is apjának köszönhetően szeretett bele a hivatásba.

A közösség mint hóhér

A különösen megvetendő bűnöknél, mint például szodómia, vérfertőzés és társai, nem ritkán a nép hozta és hajtotta is végre az ítéletet a bűnös felett. A megkövezés néhány évszázadig különösen népszerű büntetés volt, az első feljegyzések időszámításunk előttről származnak. Egyszerű volt, olcsó, szakmai felkészültséget nem igényelt, elrettentő ereje azonban hatalmas volt. Az elítéltet kikötözték egy cölöphöz, majd az emberek gondjára bízták. A közönséges halálra kövezés csak egy eleme volt a kivégzésnek. Ezen kívül nem ritkán maga a nép kínozta meg a közösség egyik tagját, olykor válogatott szitkokat, esetleg rohadt gyümölcsöket, még rosszabb esetben pedig fekáliát dobálva a bűnös felé. Hogy végül ki is dobta el a kimúlást jelentő követ, azt sokszor nem lehetett tudni, ám mivel az egyszerű emberek hozták meg az ítéletet, ez nem is volt igazán fontos.

A hóhér szakma tehát lényegesen túlmutat azon, hogy egy kegyetlen gyilkos parancsra fejeket vág le. A sebészeket, orvosokat is megszégyenítő szakértelmüket gyakran gyógyításra használták, amely ritkán ugyan, de kiemelhette őket a megvetett, undort keltő szakmájukból. Társadalmi szerepük nem volt éppen irigylésre méltó, a hóhérdinasztiák gyakran egymással házasodtak, így a szakma apáról fiúra szállt. A kivégzések törvénykönyvekből való száműzetésével azonban már csak néhány keleti országban dívik a mesterség, így például Szaúd-Arábiában a mai napig találkozhatunk ezen ősi mesterséget űző férfiakkal.

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

XVI.  rész: Tűz általi halál

A Kínzások és kivégzések XVII. – A hóhérok bejegyzés először a CINEGORE jelent meg.

Mai elvilágiasodott korunkban sokan talán már nem is tudjuk egészen pontosan mit is ünneplünk húsvétkor a keresztény hagyományokkal rendelkező országokban. Aki a húsvéti nyúl párzási és tojásrakási időszaka, vagy szerencsétlen nőnemű felebarátaink kölnivízzel történő összebüdösítésének évfordulója felé tapogatózna, bizony rossz nyomon jár. A húsvét Jézus nagypénteken való keresztre feszítésének és húsvéthétfőre való feltámadásának ünnepe, mely egyrészt az ezidőtájt tartott zsidó húsvéttal, a pészah-hal ápol közös gyökereket, másrészt pedig az évszázadok során számos, kereszténység előtti korokból származó hagyomány rétegződött rá (innen a nyúl, a piros-tojás és részben talán a locsolkodás is). Akit a húsvét kapcsán az azt övező teológiai elméletek vagy liturgikus hagyományok hoznak lázba, ki kell ábrándítsam: Nagy Pénteki cikkünk a keresztre feszítés témakörét járja körbe.

A keresztre feszítés legfőbb célja – lévén különösen kellemetlen és lassú halállal kecsegtetett – a bűnös elpusztításán túl a hasonló bűnöktől való elrettentés volt. Az elrettentés része volt az elítéltek maximális megalázása és megszégyenítése, így nem csoda, hogy míg a képzőművészeti ábrázolások jelentős többsége ruhában vagy legalább valamilyen lepelben ábrázolja a kereszthalálra ítélteket, valójában a kivégzésre ruháktól megfosztva, anyaszült meztelenül került sor, a lehető legnagyobb nyilvánosság mellett. A kereszthalálra ítélt szerencsétlenek akár napokig is életben maradhattak, haláluk után pedig tetemük közszemlére téve, a kereszten rothadt el, vagy vált a ragadozók martalékává. Maga a keresztre feszítés egyébként több, hasonló elven “működő” kivégzési mód együttes neve, melyek koronként és kultúránként eltérőek lehetettek. Közös jellemzőjük, hogy az elítéltet valamilyen függőlegesen felállított alkalmatossághoz (cölöp, fa, kereszt) rögzítették úgy, hogy lábával vagy karjával tartania kelljen saját súlyát, majd általában hagyták, hogy a kiszáradás, vérveszteség, sebfertőzés vagy a fulladás végezzen vele.

Amennyiben a klasszikus – keresztény ábrázolásokon látható keresztet vagy a T alakú keresztet alkalmazták, a vesztőhely függőleges szára általában fixen rögzítve volt a talajban, míg a keresztrudat gyakran maga az elítélt cipelte a kivégzés színhelyére. Mivel a teljes kereszt súlya akár a száz kilogrammot is meghaladhatta, ezért a teljes kereszt vesztőhelyre cipelése nem tűnik valószerűnek, míg a keresztrúd csupán 45-50 kilogrammot nyomhatott. A megfeszítés helyére érve aztán a bűnöst rögzítették a keresztgerendához – általában kötelet használtak erre a célra, de előfordult az áldozatok felszegelése is. Az elítélt lábait vagy összekötözték, vagy pedig azt is a kereszthez szögelték, általában inkább a függőleges rúd oldalához a bokákat oldalról átdöfve, mint a keresztény ábrázolások elölről, a lábfejen átvezetett szöggel operáló módszerét alkalmazva. Előfordult, hogy a kereszten afféle lábtámaszt is kialakítottak, vagy akár ülő alkalmatosságot, melynek segítségével az elítélt könnyebben tarthatta testének súlyát. Habár elsőre ez humánus megoldásnak tűnhet, korántsem volt az: a lábtámasz vagy az ülés célja csupán a haláltusa elnyújtása volt.

A képzőművészeti alkotások úgy ábrázolták Jézust a kereszten, hogy a karjait rögzítő szög a tenyerén haladt keresztül. Valószínűbb azonban, hogy a kar rögzítésére használt szeget inkább a csukló felett, az orsó és a singcsont között vezették át, vagy pedig rézsútosan a hüvelykpárnát a csukló felé átütve a kéztőcsatornán vezették keresztül a szeget. A kéz és a láb rögzítésére használt szegek általában 13-18 centiméter hosszú és egy centiméter széles elvékonyodó edzett vasszegek voltak. A vonatkozó kutatások egyébként azt támasztják alá, hogy a kéz vagy a karok felszegelése a keresztre valószínűleg nem volt széles körben alkalmazott, ugyanis a láb rögzítése bőven elegendő a test súlyának megtartáshoz, a kezeket elég volt éppen csak megkötözni.

A kereszthalálra ítéltek esetében a megfeszítéstől az elhalálozásáig eltelt időintervallum meglehetősen széles skálán mozgott, egyrészt az egyéni tűrőképesség és kondíció, másrészt pedig az alkalmazott módszer függvényében. Amennyiben a kiterpesztett felső végtagnak kellett tartania a test súlyát, úgy az elítéltek végső soron fulladás következtében hunytak el. Ilyen pozitúrában a légzés nehézkes: az alanynak minden lélegzetvételhez meg kell emelnie a testét, majd mikor erre már képtelen, a légzés leáll és beáll a halál. Ennek a nézetnek ellent mond egy bizonyos Frederick Zugibe nevű igazságügyi patológus kutatása, melynek során önkénteseket függesztettek fel az ókori keresztre feszítéseket szimuláló módon úgy, hogy az alanyok keze mintegy 60-70°-os szöget zárt be a függőlegessel. Az alanyok nem légzési nehézségekről, hanem egyre fokozódó fájdalomról számoltak be, mely talán ezúttal is világossá teszi, miért hívták a keresztre feszítést – illetve a vesztőhelyre vezető utat – még a bibliában is a “fájdalom útjának” (via dolorosa). A fulladásos halál – amennyiben hihetünk az imént említett és részben cáfolt állításnak – viszonylag gyors, bár meglehetősen kellemetlen módja volt a földi siralomvölgy hátrahagyásának. A haláltusa meggyorsítása más formában is előkerült: gyakori volt, hogy a megfeszítettet lándzsaszúrással ölték meg a kereszten, vagy egy vasdoronggal eltörték a lábát, emígyen meggyorsítva a fulladásos halál beálltát (az elítélt képtelen volt megtámasztani magát az alsó végtagjával). Amennyiben a haláltusa kegyes megrövidítése nem szerepelt a lehetőségek listáján, a szerencsétlenekre meglehetősen hosszú agónia várt. A szenvedés elnyújtására eszelték ki a lábtámaszt, illetve a derék alatti magasságban a keresztre erősített ülő alkalmatosságokat. Ezen támaszok között állítólag olyanok is akadtak, amelyeken az ülés kifejezetten fájdalmas lehetett, esetleg még a delikvens alsó fertályának felnyársalásával is járhatott. Az elnyújtott haláltusa akár napokig is eltarthatott, melynek végén kiszáradás, keringési elégtelenség, sebfertőzés (a szegek vagy egyéb bántalmazás miatt) vagy állati predáció következtében állt be a halál.

A keresztre feszítés története az ókorig nyúlik vissza, és bár a rómaiak jogrendszerében alkalmazták a leggyakrabban, az ókori görög és karthágói törvénykönyvek is említést tesznek a kereszten való megfeszítés intézményéről. Habár a görög városállamok alapjában véve ódzkodtak a keresztre feszítés alkalmazásától, az amúgy demokráciájáról és fejlett kultúrájáról ismert Athén nem tagadta meg ezt a – még általuk is – barbár kivégzési módszernek tartott halálnemet az esküdt ellenségük, a perzsák egy elfogott tábornokától Kr. e. 479-ben. Nagy Sándor pedig (habár ő maga makedón származású volt, de azért görög színekben játszott) nem kevesebb, mint 2000 hadifoglyot feszíttetett keresztre Türosz ostroma után Kr. e. 332-ben. Karthágóban a keresztre feszítés privilégiumát a súlyos vereséget elszenvedő hadvezérek is élvezhették – sok más súlyos bűnt elkövető mellett -, így nyilván kellett némi önbizalom a hadvezetéshez akkortájt. Talán sokan azt gondolnák, hogy mivel Jézus zsidóként és első sorban a saját népe által feszíttetett keresztre, így zsidók között is elterjedt halálbüntetési nemnek számított. Ez azonban nem igaz, hitük törvényei a halálbüntetési nemeket a megkövezés, a megégetés, a megfojtás és a lefejezés módszereire korlátozzák. Jézusra a világi törvények alapján szabták ki a büntetést, a világi törvényeket annak idején pedig Róma szolgáltatta – Júdea római provincia volt.

Ha már a rómaiaknál tartunk: egyértelműen ők tekinthetők a keresztre feszítés – mint kivégzési módszer – leglelkesebb alkalmazóinak, elég csak arra az ikonikus tömeges megfeszítésre gondolni, amire a Spartacus-féle harmadik rabszolgaháború (Kr. e. 73–71) leverése után került sor, mikor is a győztes hadvezér – Crassus – parancsára mintegy 6000 foglyot feszítettek keresztre Róma és Capua között a Via Appia mentén. Érdekes ellentmondás amúgy, hogy dacára annak, hogy a római törvények lehetővé tették ennek a kivégzési formának az alkalmazását és a törvények betartatói gyakran éltek is ezzel a lehetőséggel, a római kultúrában mégis afféle tabunak számított említést tenni róla. Ennek okán viszonylag kevés írásos emlék, részletes leírás maradt ránk ebből az időszakból. Kereszthalálra eredetileg csak rabszolgákat ítélhettek, az alacsonyabb rangú néposztályok csak utólag kerültek bele a kedvezményezettek körébe. Ha egy rabszolgát gazdája megöléséért ítéltek megfeszítésre, akkor a római törvények kimondták, hogy a ház összes rabszolgájának osztoznia kell a gyilkos sorsában, a nőknek és a gyerekeknek is. Közrendűek közül a kalózok és az állam elleni bűncselekménnyel vádoltak számíthattak hasonló halálra.

Férfiakat és nőket egyaránt végeztek ki ilyen módon. A megfeszítés előtt az áldozatot – nemtől függetlenül – minden ruhájától megfosztották, lévén ez is része volt a megszégyenítésnek. Léteznek beszámolók azonban olyan esetekről, amikor a női elítélteket nem a szokványos módon – tehát a keresztnek háttal -, hanem a kereszttel szembe fordítva feszítették meg, ily módon visszaadva valamennyit az elítélt méltóságából, vagy – és ez a valószínűbb – így kímélték meg a szájtáti nézősereg prűd lelkét a meztelen női test visszataszító látványától. A kivégzés tehát az elítélt lemeztelenítésével kezdődött, majd a megkorbácsolásával folytatódott. A megkorbácsolás egyrészt további elrettentő erővel bírt, továbbá a vérveszteségen és a fájdalom indukálta sokkon keresztül felgyorsította az elítélt haldoklását. Ezután az elítéltnek a kivégzés helyére kellett cipelnie a keresztet, pontosabban általában csak a keresztgerendát. A leendő áldozat utolsó útja gyakran a legforgalmasabb utcákon keresztül vezetett. Az elítéltnek a kereszt mellett még egy táblát is cipelnie kellett (titulus), melyen fel volt tüntetve a neve és a bűn, amiért elítélték. A titulus-t később a keresztre is felszögelték, általában a bűnös feje fölé. Az elítéltet egy csapat – általában kifejezetten erre kiképzett – katona kísérte, az ő feladatuk volt a megfeszítendő személy felszegelése is a keresztre a kivégzés színhelyén. Mivel a kereszthalálra ítéltek haláltusája akár napokig is eltarthatott és a katonák csak akkor hagyhatták el a helyszínt, ha az elítélt már kilehelte a lelkét, gyakran előfordult, hogy a kivégzés felügyeletével megbízott katonák megpróbálták siettetni a szerencsétlenek jobb létre szenderülését. A lábszárcsontok eltörése, a mellkas összezúzása vagy lándzsával szíven szúrás szerepeltek a leggyakoribb eljárások között, de előfordult, hogy a kereszt tövében rakott tűz füstjével fojtották meg az elítéltet. A holttesteket általában a kereszten hagyták a dögevő madarak és az enyészet martalékául. A Római Birodalom alkonyán végül Nagy Konstantin császár tiltotta be a keresztre feszítés gyakorlását Kr. u. 337-ben.

A Római Birodalom bukásával közel sem ért véget ennek a szörnyű kivégzési módszernek a története, habár – ha az időszakos túlkapásokat nem számítjuk – Európában ezek után már nem ütötte fel többé a fejét tömeges mértékben. A Közel-Keleten a iszlám törvénykezésnek is részét képezte a keresztre feszítés, mely legtöbbször árulóknak, lázadóknak, rablóknak és bűnöző rabszolgáknak jutott osztályrészül, de persze a politikai és vallási ellenlábasok is gyakran e sorsra jutottak. Az első, az iszlám nevében végrehajtott megfeszítést magának Mohammed-nek tulajdonítják. Érdekesség, hogy a keresztre feszítés iszlám változata esetében az eljárást három napban maximálták, tehát ha valaki túlélte ezt a három napot a kereszten, annak életét megkímélték. A távoli Japánban egyes nézetek szerint maguk a keresztény misszionáriusok terjesztették el a keresztre feszítés ideáját, bár itt a szigetországban az európai normáktól valamelyest eltérő módszerek fejlődtek ki. Az első változat szerint a bűnöst először lóháton végighurcolták a városon, majd egy függőleges és két vízszintes rúdból ácsolt kereszthez kötözték, ahol lándzsaszúrásokkal oltották ki az életét. Előfordult még a fejjel lefelé megfeszítés is, valamint az úgynevezett vízi-keresztre feszítés, mely leginkább keresztények számára volt fenntartva. A tenger partján, az árapály-zónában apálykor állították fel a keresztet, olyan módon, hogy dagálykor a megemelkedő tengervíz egészen az álláig ellepje az áldozatot, aki így akár napokig életben maradhatott a kereszthez kötözve.

A keresztre feszítés az egyik legmegalázóbb és legjobban elnyújtott szenvedést tartogató kivégzési forma, amit az emberiség valaha tömegesen alkalmazott. Aki azt gondolná azonban, hogy mindez csupán a múlt, ki kell ábrándítsam: a közel-keleti államok közül viszonylag modernebbnek számító Szaúd-Arábiában a mai napig érvényben van a keresztre feszítés, mint kivégzési módszer. Legutóbb 2014 májusában került sor ilyen kivégzésre, habár meg kell említeni, hogy az áldozatot a megfeszítést megelőzően lefejezték. A hajdan korok szörnyű büntetése mára a vallási fanatizmus kifejezőeszközévé vált: az úgy nevezett ön-megfeszítés elsősorban a Fülöp-szigeteken terjedt el, dacára a helyi keresztény egyházak rosszallásának. Az ön-megfeszítésre nagypénteken kerül sor, mikor is a fanatikusok valódi keresztre, valódi szögekkel szegelik fel magukat, emígyen adózva Jézus szenvedése emlékének. A dolog ugyan teljesen önkéntes és nem halálos, ennek ellenére a fülöp-szigeteki hatóságok ragaszkodnak a résztvevők tetanusz oltásához és a szögek sterilizálásához.

Gabblack

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

XVI.  rész: Tűz általi halál

XVII. rész: A hóhérok

The post Kínzások és kivégzések XVIII. – Halál a kereszten appeared first on CINEGORE.

Több hétnyi pauzát követően folytatjuk közkedvelt sorozatunkat, amelyben a történelem leghíresebb és legkegyetlenebb kínzásait, illetve kivégzéseit mutatjuk be. A középkortól a modern korig, Amerikától Ázsiáig igyekszünk bemutatni az emberi találékonyság szülte legpokolibb módszereket a fájdalom okozására. Következzék a 19. epizód, amelyben ismételten egy olyan kínzást mutatunk be, amelynek célja a fájdalomküszöb teljes kimaxolása.

Az élve megnyúzás, vagyis a bőr húsról való lefejtése az egyik legszadistább, legtöbb fájdalommal járó kínzási módszer volt, amely ugyan Közép-Amerikától Ázsiáig ismert volt, alkalmazására mégis igen ritkán került sor, annak óriási precizitást igénylő kivitelezése miatt. A megkínzott túlélésére nem sok esély volt, ha pedig a vérveszteséget és a fájdalmat mégis el tudta viselni, leginkább a fertőzésbe halt bele.

Természetesen a megnyúzás alatt csak a test bizonyos területein való csonkítást érthetjük. Ilyen mértékű fájdalmat az emberi szervezet nagyon rövid ideig képes elviselni. Éppen ezért a középkori kínzások során a büntetés elvégzésére kijelölt személyek a delikvens hátát vették célba, ahol keresztirányú, majd hosszanti vágásokkal “lazították” fel a bőrt, illetve az így keletkező különálló húscafatokat tépték ki a testből. A fájdalom és a sokk csakhamar ájuláshoz vezetett, ám ilyenkor jött a már sokszor emlegetett hideg vizes fürdő, amely nem engedte, hogy a kínzott eszméletét veszítse. Ha valaki olyan hihetetlen jó fizikai és mentális állapotban volt, hogy a hátról való bőrnyúzást még túlélte, akkor következtek a combok és így haladtak egyre lejjebb, az elkövetett bűn súlyosságának függvényében.

Amennyiben mégis túlélte a bőr lenyúzását és nem a fertőzések, akkor a kihűlés okozhatta az áldozat halálát. A bőr hiányában ugyanis a szervezet nem képes fenntartani az élethez szükséges testhőmérsékletet, különösen ha a csonkítás nagy felületen történt. Rendszerint a megnyúzást követő néhány napot követően a fent említett okok valamelyike halálhoz vezetett.

Rituális, illetve megfélemlítő célból a halál utáni bőrlenyúzás is bevett szokás volt néhány száz éve. A különösen nagy bűnt elkövetők testét felnégyelték, majd a megnyúzást követően, példát statuálva tűzték ki a darabokat olyan helyekre, ahol a nép is jól láthatja.

Külön érdekessége az élve megnyúzásnak és a bőr lefejtésének a levágott darabok felhasználása. Elsősorban kisebb francia tartományokban épült egy külön üzletág a bőr értékesítésére, amelyet festőfelületként, avagy könyvkötésre is használtak. Minél híresebb volt a megcsonkolt egyén, annál többet ért a bőre, így egy-egy neves gyilkos vagy tolvaj bőre igazi kincsnek számított.

Fénykorát a 14. századra tehetjük, a kínai Ming-dinasztia uralkodói több ezer nőt , lázadót és gyilkost nyúzattak meg. De az 1300-as évek elején I. Edvárd király is így büntette a kincstárának kifosztóit. Ám az európai és közép-amerikai “trendekkel” ellentétben Kínában elsősorban az áldozatok arcát nyúzták le, amelyben Sun Hao, Fu Sheng és Gao Heng uralkodók jártak élen.

Habár a 18. századtól már kevés helyen jelenik meg, mint kínzási vagy kivégzési módszer, napjainkban ismét előtérbe került, elsősorban a horrorfilmes utalások révén. Megjelenik Thomas Harris novellájában, a Bárányok hallgatnak-ban, ahol Buffalo Bill nyúzza meg áldozatait, de a Trónok harca-sorozatban is a Bolton Ház jelképe a nyúzott ember. Szintén emlékezhetünk az American Horror Story 2. évadából, esetleg a Predator-filmekből, illetve a Buffy vagy a The Frozen Dead sorozatokból.

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

XVI. rész: Tűz általi halál

XVII. rész: A hóhérok

XVIII. rész: Halál a kereszten

The post Kínzások és kivégzések XIX. – Élve megnyúzás appeared first on CINEGORE.

“Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!” Sokan ismerik a Jézusnak tulajdonított mondást, de talán kevesebben a szituációt, amiben elhangzott. Egyszer az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek Jézus színe elé. A mózesi törvények értelmében a nőt megkövezés általi halálra kellett volna ítélni, ám a zsidó vének – nem minden hátsó szándék nélkül – kikérték Jézus véleményét is a témában. Válasza jól mutatja egyháza későbbi hozzáállását is a témához, hiszen – dacára annak, hogy a keresztények meglehetősen élen jártak felebarátaik kegyetlenebbnél is kegyetlenebb módokon való túlvilágra segítésében – a megkövezés felettébb kíméletlen gyakorlata sosem terjedt el körükben. A zsidók és muszlimok között viszont annál inkább, olyannyira, hogy számos országban a mai napig bevett kivégzési módszernek számít.

Végső soron nem csoda a keresztények ódzkodása a megkövezéstől, lévén első vértanújuk, Szent István is eképpen lelte halálát, miután a zsidó törvényszék (szanhedrin) előtt fennszóval hirdette Jézus isteni mivoltát. Maga Jézus is kis híján megköveztetett Názáretben, miután beszédet mondott a zsinagógában. Életét csupán egy csodatétel mentette meg: a feldühödött tömeg egyszerűen szétvált Jézus előtt, ő pedig ezután szépen elsétált a helyszínről (Lukács 4:29). Az Újszövetséggel ellentétben az Ószövetség írásaiban a leggyakrabban előforduló kivégzési mód éppen a megkövezés, habár a módszer nem kizárólagosan tekinthető a zsidók “találmányának”, hiszen léteznek írásos emlékek az ókori Görögországban végrehajtott megkövezés általi kivégzésekről is a Krisztus előtti 5. századból. De mi is lenne az a megkövezés?

Általánosságban elmondható, hogy a megkövezés során a közösség tagjai addig dobálják az elítéltet különböző méretű kövekkel, szikladarabokkal, míg az életét nem veszti. Mivel ez a folyamat elég sokáig elhúzódhat, a nyugati kultúrában a megkövezés kínzás általi kivégzésnek számít. A szintén a nyugati kultúrában előszeretettel alkalmazott ítéletvégrehajtó személye helyett, itt mintegy az egész közösség egyként hajtja végre a halálos ítéletet, hiszen a “gyilkos” kő – mely az elítélt halálát okozza végül – eldobójára a legritkább esetben derül fény. A tett szimbolikus jelentése sem elhanyagolható: a tömeg általi ítélet végrehajtás egyben a közösségből való kitaszíttatást is jelképezi. Számos országban a mai napig a hivatalos “állami” jog, néhol pedig a szokásjog része a megkövezés általi ítélet végrehajtás, különösen a Közel-Keleten és Afrika muszlimok lakta részein elterjedt. Az Egyesült Arab Emirátusokban, Irakban, Katarban, Mauritániában, Szaúd-Arábiában, Jemenben, Indonéziában, Nigériában, Afganisztánban és Pakisztán egyes részein gyakorolják a halálbüntetés ezen formáját, bár néhol a kiszabott ítéletek mindössze névlegesek, valójában nem hajtják végre azokat.

Ahogy feljebb is említettük, a részben a zsidó vallás alapjául is szolgáló Ószövetségben a megkövezés a leggyakrabban említett kivégzési mód, így a Tóra és a Misna is részletesen tárgyalja mind azokat a bűnöket, miknek megkövezés a büntetése, mind pedig a bizonyítási eljárás és az ítélet végrehajtás módját. A zsidó szentírások és törvénykönyvek a következő “bűnöket” tekintik megkövezéssel megtorolandónak:
– valaki a Sínai-hegy közelébe megy, míg Mózes átveszi az Úrtól a Tízparancsolatot,
– megszegi a Sabbath-ot,
– Istent káromol,
– másokat többistenhitre, bálványimádásra kényszerít vagy csábít,
– szűzként megy férjhez, miközben már nem szűz,
– varázsló, boszorkány vagy jövendőmondó,
– közeli rokonokkal, állatokkal, vagy úgy szexel, hogy másnak van eljegyezve,
– másnak eljegyzett leányt erőszakol meg.

A Talmud kitér az ítélet végrehajtás részleteire is: miután az illető bűnösnek találtatott az ítélkező testület (szanhedrin) előtt, bűnének két tanúja felviszi őt egy kétemeletes épület tetejére, ahonnan lelökik őt a mélybe. Ezután a tanúk egy nagy sziklát hajítanak a bűnösre. Ha az esés és a szikla nem volt elég az elítélt halálához, a környéken összegyűlt embereken van a sor, hogy véget vessenek életének bármilyen kővel, ami a kezük ügyébe akad.

A valóság sajnos közel sem ennyire vicces…

Bár a megkövezést máig napirenden tartó országok fenti felsorolásából jól látszik, hogy a muszlim többségű országok élen járnak e kegyetlen kivégzési módszer alkalmazásában, érdekes adalék, hogy maga a Korán egy szóval sem emlékezik meg a megkövezés intézményéről, így olyan bűnökről sem, melyeknek ez lenne a retorziója. A szájhagyomány útján fennmaradt, Mohammed prófétának tulajdonított megnyilvánulások gyűjteményei, az úgynevezett hadith-ok már egészen máshogy vélekednek a témáról. Ezekben már igenis történik említés megkövezés általi kivégzésekről, főleg szexuális jellegű bűnök megtorlásaként. A mai iszlám (sharia) vagy iszlám szellemű törvénykezés tehát – különböző egyéb jogi forrásokkal együtt – ezekből a hadithokból eredezteti a legfőképpen házasságtörésért vagy homoszexualitásért kiszabott, megkövezéssel végrehajtandó halálos ítéleteket.

Iránban az Iszlám Büntetőjogi törvény rendelkezik a megkövezés szabályairól is: a házasságtörő férfit az ágyékáig, a nőt a mellkasáig egy árokba kell temetni, majd halálra kövezni, amennyiben bűnösségüket legalább négy tanú egybehangzó vallomása támasztja alá, vagy bűnét az elítélt saját maga vallja be bíráinak. Ha az elítéltnek sikerül kimásznia a veremből és bűnét maga vallotta be, szabadon kell engedni. Ha azonban bűnét tanúvallomások bizonyították, újra vissza kell temetni és folytatni a kivégzést. A törvénykönyv még a használt kövek méretéről is említést tesz: azok sem túl nagyok – nehogy csupán egy-kettő végezzen az áldozattal -, sem túl kicsik nem lehetnek. A fenti törvény ékesen bizonyítja az iszlám törvénykezés nemek tekintetében teljesen pártatlan voltát: a megkövezéstől való megmenekülés sokkal nehezebb a nők számára, lévén ők nem csupán a derekukig, de a mellkasukig be vannak temetve. A megkövezés intézményét ellenző nemzetközi szervezetek is – a módszer kegyetlensége mellett – éppen a megkövezéses ítéletekkel végződő eljárások részrehajló voltát emelik ki, melyekben sokkal gyakrabban nők az áldozatok, mint férfiak.

Hogy lássuk, hogy nem csupán a Közel-Kelet és Afrika vívmánya felebarátaink halálra kövezése, a muszlim módszerhez nagyon hasonló kivégzési módszer volt honos az ókori Japánban is, mely az ishikozume névre hallgatott és szintén magába foglalta a bűnös derékig földbe temetését. Sokan – nyilván az iszlám szövegek betű szerinti értelmezését kevéssé pártolók – úgy vélik, hogy a jelenlegi iszlám jogban illetve szokásjogban éppen olyan bűnöket büntetnek megkövezés általi halállal, melyeket eleve büntetni sem kellene, hiszen azok részét képezik a magánélethez való jognak. Remélhetőleg a modern látásmód lassan utat tör magának a muszlim többségű országokban és ez az ősi, barbár kivégzési módszer örökre eltűnik a történelem süllyesztőjében. A jelek sajnos nem éppen ez irányba mutatnak.

Gabblack

Korábbi cikkeink:

I. rész: Kínai vízcseppes kínzás

II. rész: Ételekkel, italokkal kapcsolatos kegyetlenségek

III. rész: Rovarokkal élve megetetés

IV. rész: Kínai harang

V. rész: Bambusszal való kínzás

VI. rész: Bronz bika

VII. rész: A fehér szoba

VIII. rész: Az élve eltemetés

IX. rész: Az élve megfőzés

X. rész: Alvásmegvonás

XI. rész: A patkányok

XII. rész: Karóba húzás

XIII. rész: Ling Chi, avagy halál ezer vágással

XIV. rész: Kínzások és kivégzések Magyarországon – különkiadás

XV. rész: Akasztás

XVI. rész: Tűz általi halál

XVII. rész: A hóhérok

XVIII. rész: Halál a kereszten

XIX. rész: Élve megnyúzás

The post Kínzások és kivégzések XX. – Megkövezés appeared first on CINEGORE.